Alig mert hinni a szerencséjének, amikor pirkadatkor végre rátalált.
Örömében vad indiántáncba kezdett, majd hirtelen abbahagyta és lopva
körbe lesett. Csendes volt minden. Nem csoda, hiszen a turisták még
javában aludtak a faházakban. Egyedül csak
az enyhe tavaszi szellő lengedezett, ami hajladozásra késztette az erdei
fenyők ágait. Tóbiás szerette ezt a susogó hangot, megnyugtatta.
Gyermekként úgy gondolta, hogy szerettei beszélnek így hozzá a
szellemvilágból, s látják el tanácsokkal. Az idő múlásával azonban egyre
kevésbé hitt már ebben.
Közel 20 év telt el a nagy tűzvész óta, ami a fél várost romba
döntötte. Nem csak Tóbiás szüleit ragadta el, hanem az özvegy Faragó
fiát is. Mindhárman tűzoltók voltak, s szolgálatteljesítés közben
vesztették életüket. Nagyon nehéz időszak volt ez az árván maradt 6 éves
fiú és az őt végül örökbe fogadó Faragó számára, de közösen indultak el
a gyógyulás útján. Nem volt ám zökkenőmentes ez az út. Nemcsak a
szeretteik elvesztését kellett feldolgozniuk, hanem meg kellett
találniuk az egymás szívéhez vezető utat is. Nem volt semmi, ami a
városban tartotta volna őket, így a közeli erdőben vásárolt telken
telepedtek le, egy fenyőkkel és tölgyfákkal övezett tisztáson. Faragó a
csörgedező patak mellett építette fel, a saját két kezével, a takaros
faházát. Maga készítette el a benti és kinti bútorokat is, s közben
bevezette Tóbiást is a fafaragás rejtelmeibe.
Tóbiás naponta innen biciklizett be az iskolába. A beilleszkedését
nagyban segítette, hogy szívesen megajándékozta társait a faragott
játékaival. Neki nem került nagy erőfeszítésbe az elkészítésük, de a
többi gyerek számára különlegesség volt. Később is jól jött ez a tudása,
amikor bentlakásos iskolába került, s végül erdésznek tanult. Fontosnak
tartotta a szülei hivatását, így önkéntes tűzoltóként is számtalan
esetben helyt állt. Ez a tudása jól jött az erdőtüzek felszámolása és
megakadályozása esetén is. Sok időt és energiát fektetett a
felvilágosító munkába. Nemcsak az iskolásoknak tartott előadásokat,
hanem a turistacsoportoknak is, akik Faragó erdei vendégházaiban
szálltak meg. Igen, az elmúlt évek alatt a kétszemélyes menedékhelyből
egy turista paradicsom lett, ahol fiatalok és idősek egyaránt nyugalomra
lelhettek testben és lélekben is.
Tóbiást mindig is hazahúzta a szíve és épp ideje volt, hogy átvegye a
stafétabotot fogadott Apjától. Ó, nem! Az öreg Faragó sosem
panaszkodott, de már terhére volt a turisták állandó kérdezősködése, az
elszállásolásukkal járó teendők, az adminisztrációról már nem is
beszélve. Egyedüllétre és pihenésre vágyott. Ha csak tehette, akkor az
erdőt járta hűséges vadászkutyájával. Gyakran elsétált a hegy túloldalán
lévő forráshoz, amiből a patakjuk is eredt. A közelében állt egy régi,
elhagyatott vadászház, ami nagyon tetszett neki. Pontosabban csak
elhagyatott volt. Az elmúlt hónap során munkások jelentek meg és
elkezdték a felújítását. Nagyon takaros épület lett a végeredmény. Fájt
érte a szíve, de ugyanakkor kíváncsian várta, hogy ki fog majd
beköltözni.
Tóbiás két hétig titokban dolgozott a terve végrehajtásán. Nem volt
könnyű dolga, mert a fogadott Apja folyton rajta tartotta a szemét, mint
kölyök korában. A vállalkozással kapcsolatos feladatok átadása és
átvétele jól haladt, így Faragó kezdte feleslegesnek érezni a magát.
Visszavonulnia nem igen volt hova, mert a vendégek ki- és bemászkáltak
folyton. Péntek reggel Tóbiás elkísérte a szokásos sétájára a hegyen
túlra. Felidézték az emlékeiket, a közös életük kezdetét, amikor még
ketten laktak a tisztáson lévő kis faházban, a számtalan együtt
leküzdött akadályt és persze az örömteli pillanatokat.
Egyszer csak a felújított kis vadászház tornáca előtt álltak. A
tornácon kézzel faragott pad és asztal volt, sőt a bejárati ajtón is
látszott, hogy kézi munka. Tóbiás a zsebébe nyúlt és átadta a ház
kulcsait Faragónak. A kerti bútorok és a bejárati ajtó terve azóta
foglalkoztatta, hogy megvette fogadott Apjának az összeomlani készülő
vadászlakot. Azon a hajnalon, amikor rátalált a hatalmas kidőlt
tölgyfára, tudta, hogy a terve végre megvalósul. Faragó nem könnyen
mutatta ki az érzéseit, de a szeme könnybe lábadt a büszkeségtől és az
örömtől, amikor a faragásokban felismerte fogadott fia munkáját. Magához
ölelte és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm, édes Fiam!”
Az írásom az "Büszkeség" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/buszkeseg/