Egy kötött sál sorsfordító ereje

Szofi dideregve kapta magára a pamutköntösét, mert megint elromlott a fűtés a lakásában. A hangulatát az is tovább rontotta, hogy ez az incidens egy hétfői napra esett. Ezt a napot ki nem állhatta. Ha rajta múlt volna biztosan törölteti a naptárból. Bekapcsolta a hősugárzót, hogy picit átmelegedjen az egyszobás lakása. Kint süvített a szél, s érezhetően nulla alá csökkent a hőmérséklet. A hétfői túlélő ruhatárát átnézve a kedvenc farmernadrágja és a mohazöld pulóvere mellett döntött. Utálta, ha fáznia kell, ezért még kabátban visszaszaladt a szekrényhez, s beletúrt az egyik fiókba. Először egy szivárvány színekben tündöklő kötött sál került a kezébe, majd a hozzátartozó sapka és kesztyű is. Az elfeledett alkotói korszakának nyomai. Puha tapintású fonalból készültek, de sose viselte őket. Gondolt egyet, s magára tekerte a sálat, a szemébe húzta a sapkát, a kesztyűt pedig egyelőre zsebre vágta. A hátizsákját a vállára dobva indult munkába. A lépcsőházban elrobogott a nyugdíjas szomszédja, Terka néni mellett, aki már a reggeli sétájáról tért vissza Dorkával, az idős tacskóval. Ahogy kilépett az utcára, elkezdett a hó is szitálni. Ettől jobb kedve lett, s a hétfőt is elviselhetőbbnek kezdte érezni. Szerette, ahogy fehér lepel borul az utcákra, háztetőkre. Az irodában, ahol könyvelőként dolgozott, kellemes meleg volt. Készített egy forró teát, és belevetette magát a számlák, e-mailek feldolgozásába. Egy halk sikkantás zökkentette ki a koncentrálásból.

- Ó, ez milyen gyönyörű Szofi! Hol vetted? – kérdezte Alexa, a várandós kolléganője, a szivárvány sálját a kezében tartva.

- Én készítettem még évekkel ezelőtt.

- Te tudsz kötni? Ó, de szerencsés vagy! Tudod, arról álmodozom, hogy a babakelengye részeként legalább egy kis sapkát és sálat kötök a kis trónörökösnek. Olyan romantikus lenne. Tudnál nekem segíteni? Megtanítanál rá?

- Hát, nem tudom Alexa, már évek óta nem kötöttem. Biztosan találsz valaki mást, aki segít.

- Kérlek! Már annyi embert megkérdeztem, s lassan kifutok az időből. Csak pár órát adj, amíg belejövök a dologba. Nagyon, nagyon hálás lennék érte.

Szofi belenézett a kolléganője esdeklő tekintetébe, majd a pocakjára, s rájött, nincs szíve elutasítani, így felhagyott azzal, hogy további kifogásokat találjon.

- Hát, jó. Próbáljuk meg, de ne várj tőlem túl sokat. – Erre a válaszra örömében majdnem a nyakába ugrott Alexa, de még időben sikerült kitérnie előle. Megbeszélték, hogy az első órát az irodában tartják meg, péntek délután, a munka után.

Felfedezte, hogy a munkahelye közelében van egy hangulatos hobbi bolt, ahol a fonalak széles választékából lehetett válogatni. Így másnap, ebéd időben segített Alexának kiválasztani a szükséges eszközöket, vagyis kötőtűket és fonalakat, hogy a pénteki órán rögtön belevághassanak a megvalósításba. Természetesen ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, s legalább 10-féle gombolyaggal tért haza. A hét hátralévő részében igyekezett felfrissíteni a kötési tudományát, mert nem akart szégyenben maradni. Az első alkotását, egy rozsdabarna sálat, Terka néninek ajándékozta, aki megint a túl érzékeny torkára panaszkodott neki az egyik este.

Péntek reggel izgatottan készülődött, s éppen kilépett az ajtón, amikor a szomszédja megszólította.

- Szofi drága! Csodálatos ez a sál, olyan jó melegen tartja a torkomat. – lelkendezett. – Két hét múlva lesz az unokám, Tomi születésnapja. Olyan gyenge az egészsége, és nagyon féltem őt. Szívesen meglepném egy ehhez hasonló sállal. Megkötnéd neki, ha megkérlek rá? Nem kérem ingyen, megfizetem az árát.

- Most rohannom kell Terka néni, de majd holnap reggel bekopogok és megbeszéljük. – Széles mosollyal az arcán robogott le a lépcsőn. 

A munkaidő hamar elszállt, s máris az egyik kis tárgyalóban találta magát Alexával és egyik barátnőjével, akit a terhestornán ismert meg. Mindketten nagyon lelkesek voltak, s Szofi számára szokatlan volt, hogy ennyire odafigyelnek arra, amit mond. A bizalommal teli légkörnek hála, benne is hamar feloldódott a kezdeti feszültség. Sokat nevettek, s mindhárman nagyon élvezték a foglalkozást. A két tanítványa izgatottan távozott, hogy a hétvégén folytassák a megkezdett sálak kötését.

Az elkövetkező két hét folyamán többször is ellátogatott a hobbi boltba. A tulajdonosnőjével hamar baráti viszonyba kerültek, sok közös témájuk volt. Ennek köszönhetően bizományban is hazavihette a fonalakat, így Terka néni maga választhatott színt az unokájának és Dorka kutyának. Igen, az idős hölgy, a tacskója egészségéért is aggódott, ami meghatotta Szofit, így nekilátott egy kutyakabátka megkötésének is.

Aztán számára is váratlan módon, az események felgyorsultak. A privát kötő-tanfolyamának híre ment, s így hamarosan két kiscsoportja lett a munkahelyén, egy pedig a hobbi boltban. Egymás után kerültek ki a szebbnél szebb darabok a tanítványai kezei közül. 

Két hónappal később, egy újabb hétfői reggelen Szofi döbbenten vette észre magán a változás jeleit. Dúdolva készülődött munkába. Nyoma sem volt benne a korábbi keserűségnek, utálatnak, közömbösségnek. A helyét kíváncsisággal teli izgalom, szívet melengető bizsergés vette át, mert aznap este indult egy új tanfolyama a hobbi boltban. Megint olyan emberek között lehet majd, akik csodás dolgokat fognak készíteni, az ő segítségével. Hálát adott az elromlott fűtésért és a hideg időért, ami rákényszerítette, hogy elővegye a szivárvány sálját. Ez indította el a láncreakciót, aminek köszönhetően visszatért az életébe a kreatív önkifejezés, a szenvedély és az életöröm. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megállt a tükör előtt, amiből egy csillogó szemű lány nézett vissza rá, s nevetve kiáltotta:

- Imádom a hétfőket!

Az írásom az "Változás" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/valtozas/

Egy fiú El Camino útja

Simon alig várta, hogy elcsendesedjen a ház és végre kiosonhasson. Már nagy rutinja volt őrei kicselezésében, pedig csak 12 éves volt. Magas, csontos testalkatával, göndör fekete hajával és mélyenülő zöld szemeivel kitűnt az osztálytársai, lakótársai közül. Pizsamája fölött fekete pulóvert, sötétkék, kopott denim farmernadrágot, a lábán pedig a születésnapjára kapott barna bakancsot viselte. A hátizsákjába bepakolta már a féltett kincseit valamint a kamrából elcsent uzsonnahús konzervet, kekszet, almát és dobozos üdítőket. Nem a szokásos felfedező körútjára készült, hanem egy igazán nagyszabású kalandra. Megtapogatta a farzsebét, amibe a kerti munkával megkeresett zsebpénzét tette. Tudta, ha jól beosztja, akkor megvalósíthatja a kitűzött célját. Este 10 óra is elmúlt, mire a ház valamennyi lakója nyugovóra tért, s végre elindulhatott. A szobája ajtaját gondosan bezárta, hogy késleltesse az eltűnésének felfedezését. Szerencsére megszokták már, hogy hétvégén sokáig alszik, így ezzel is időt nyert, míg keresni kezdik. A falépcső egyidős volt az épülettel, recsegett – ropogott a sok használttól, így minden ügyességére szüksége volt, hogy hangtalanul jusson le a földszintre. A hátsó ajtót zárva találta, így a pince ablakán préselte ki magát. Egy darabig lélekszakadva futott, aztán, hogy ne keltsen feltűnést, lelassított és az utca kevésbé megvilágított oldalán haladt tovább az erdő felé. Előző nap fenyőágakkal letakarva, a nagy szikla mögött rejtette el a túrabiciklijét.

Két órája volt, hogy az erdőn keresztül eljusson a szomszédos városba. Szerencsére telihold volt és felhők sem takarták el a csillagokat. Az ezüstös félhomályban a fejlámpája fénye nyújtott még némi tájékozódási pontot, ahogy végigtekert a jól ismert erdei ösvényen. Az izmai megfeszültek az erőfeszítéstől, de nem lassított, mert el kellett érnie az utolsó buszt, ami a céljához vitte. Szerencsére volt egy biciklitároló a pályaudvar közelében, s így 15 perce maradt, hogy megvegye a jegyét és megkeresse az ötös peront, ahonnan a járata indult. A szíve a torkában dobogott, mert bár idősebbnek nézett ki a koránál, de valamelyik hivatalnoknak feltűnhetett, hogy egyedül van. Az őrangyala most sem hagyta cserben, mert sikerült minden kérdezősködés nélkül felszállnia. A busz majdnem tele volt már a hétvége miatt, de hátul, a sarokban talált egy helyet. Bevackolta magát és rögtön le is hunyta a szemét. Miután elindult a busz és végre rákanyarodtak a kivezető autópályára, megnyugodva kifújta magát, ellazította az izmait, s szinte rögtön el is aludt. Arra ébredt, hogy a busz egy éles kanyar után megáll egy benzinkútnál, egy 20 perces rövid pihenőre. Ő is felfrissítette magát, vett egy forró teát és evett pár kekszet. A nap első sugarai éppen felbukkantak a horizonton, amikor továbbindultak. Már csak nyolcan maradtak a buszon, amikor a hátizsákját magához szorítva ő is leszállt egy ébredező kisváros megállójában.

Sajnos nem tudta a pontos címet, a homályos emlékein kívül, csak egy kifakult fényképe volt az épületről, amit keresett. Abban bízott, hogy az utcákat járva hamarosan ráakad. Az első dolga az volt, hogy keresett egy várostérképet, ami alapján kidolgozta a kutatási stratégiáját. Két patak is átszelte a várost, s figyelmét a közelükben lévő utcákra összpontosította, mert a víz és egy fűzfa képe élénken élt az emlékezetében. Feltűnt neki egy vegyes kereskedés, ami előtt több bicikli is állt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve arrafelé vette az irányt. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, majd belépett. Az üzletben egy kék munkásruhát viselő ősz, szakállas férfi rendezgette a polcokon az árukat és kíváncsian fordult a belépő felé.

– Jó napot kívánok! Simon Collins vagyok és a segítségét szeretném kérni. A beadandó iskolai dolgozatom témája: Mutasd be turista szemmel egy város életét, nevezetességeit. Én az Önök kisvárosának bemutatását választottam. Arra gondoltam, hogy sokat segítene, ha először biciklivel bejárhatnám az utcákat, felfedezném a látnivalókat. Tudna nekem ebben segíteni? Van nálam pénz, tudok érte fizetni.

Az idős férfi összeráncolta homlokát és elgondolkozva nézett a fiúra, aki a hátizsákját a a kezében tartva, kicsit sápadtan állt előtte.
– Engem Tomas Johansennek hívnak, enyém ez az üzlet. Hol vannak a szüleid? Miért nem kísértek el?

– Az esszé a jövő hétre kell és ők ma is munkában vannak. Nagyon elfoglaltak, azonban délután értem jönnek majd. – Szemrebbenés nélkül sikerült ezt a hazugságot is kiejtenie a száján.

– Értem. Tulajdonképpen van is olyan kerékpárom, amit kölcsönadhatnék. Maria, a feleségem pedig a helyi könyvtáros valamint szívügye a helytörténeti gyűjtemény ápolása. Ő biztosan szívesen válaszol a kérdéseidre. A kék biciklit elviheted, nem kérek érte pénzt. Egy órakor zárok, addig kérlek hozd vissza.

– Természetesen. Nagyon szépen köszönöm. – Megkönnyebbülve hagyta el az üzletet, s a nyeregbe pattanva gyorsan elhajtott. Az üzlet tulajdonosa elgondolkodva, hosszan nézett utána.

Már két órája rótta az utcákat minden eredmény nélkül. Hamarosan vissza kell adnia biciklit és nem került közelebb a céljához. A város déli csücskében, a régi fahídnál lévő fűzfa tövében végül megpihent és megevett két almát. A házról készült fotót nézegette, amikor egy apró termetű, kék fejkendős, fekete ruhás nénike állt meg mellette a botjára támaszkodva.

– Eltévedt fiatalember? Nem talál haza? – kérdezte sípoló hangon.

– Nem, nem, csak keresek egy házat, ami ezen a kifakult fotón van, de sajnos nem akadok rá. – Olyan zavarba jött a váratlan kérdéstől, hogy önkéntelenül is az igazat mondta.

– Megnézhetem a képet fiatalember? Én már 85 éve itt élek, hátha segíthetek.
Simon megtörölte az izzadt tenyerét és megmutatta a képet. A nénike pár percig nézte (bár az izgatott fiú számára ez óráknak tűnt), s közben nagyokat hümmögött.

– Ez szerintem a régi Leitold villa lesz, de sajnos évekkel ezelőtt belecsapott a villám és leégett. Tudja fiatalember, fából volt az egész épület. A tulajdonosok végül a romok helyén újjáépítették a házat. Egyébként ott találja balra, az utca legvégén. – A botjával a hídon túli fasor felé mutatott.
Simon örömében megölelte a nénit, megköszönte a segítséget, majd a hátizsákját a vállára dobva eltekert a megadott irányba.

Tíz perc múlva kicsit kifulladva fékezett le a fekete kovácsolt vaskapu előtt, ami mögött ott magasodott a fotón látott épület modernebb változata. A felhajtón két autó és egy régi oldalkocsis motor állt valamint egy rózsaszín bicikli támasztotta a falat. Most mi tévő legyen? Sokszor elképzelte már, hogy megáll a ház előtt és becsönget. Ennél tovább azonban még sose jutott az álmodozásban.

– Segíthetek? Keresel valakit? -szólalt meg egy mély zengésű hang a háta mögött. Simon úgy megijedt, hogy a lába beleakadt az egyik pedálba és elveszítette az egyensúlyát. Ha a férfi nem kapja el a karjánál fogva, akkor minden bizonnyal a járdán landol, és az igazán kínos lett volna. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor felpillantva elakadt a szava. Egy magas, göndör fekete hajú, zöldszemű férfi állt vele szemben. Alig akart hinni a szemének, mert mintha saját maga idősebb kiadását látta volna megelevenedni. Kettőjük közül a férfi tért hamarabb magához.

– Gyere, bemegyünk, mert ezt a helyzetet nem az utcán kell megbeszélnünk. – Ezzel a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta a kaput és előreengedte Simont, aki rogyadozó lábakkal botladozott befelé a köves járdán. A kék biciklijét a rózsaszín mellé támasztotta, majd belépett a házba. Nem tudta mi fog történni, de érezte, hogy célhoz ért, a nagyszabású kalandja itt véget ért. Egy kényelmes fotelba ültették, sajtos pogácsával és mentás forró csokoládéval kínálták, amit annyira imádott. Vajon honnan tudták, hogy ez a kedvence? Ebben a pillanatban lépett a szobába, a vegyes kereskedésben megismert idős férfi, mögötte pedig egy barna, rövid hajú, filigrán termetű, idősebb asszony, aki miután meglátta, zokogva szorította magához Simont. Először őt faggatták ki töviről-hegyire, honnan érkezett, mit tud a szüleiről, mióta lakik a gyerekotthonban, hogyan került a városba, miként találta meg őket. Simon nem emlékezett a szüleire, a gondozói azt mondták, hogy autóbalesetben meghaltak. Csak két tárgy maradt utánuk: egy kis gravírozott aranymedál és a házat ábrázoló kifakult fotó, aminek hátára tollal egy évszám, a kisváros neve és az „Otthonom” szó volt írva. Ez volt minden öröksége. Simon szenvedélyesen kutatta a gyökereit, s mostanra gyűjtött bátorságot, hogy a tettek mezejére lépjen és megtalálja az „Otthonom”-nak nevezett házat.

A beszélgetés során kiderült, hogy Tomas és Maria Johansen a nagyszülei, a férfi, aki a kapuban szólította meg, pedig David, az édesanyja ikertestvére. Hároméves korában költöztek el a szülei a házból, mert külföldre mentek szerencsét próbálni. Két év alatt sokat költözködtek, s végül megszakadt velük a kapcsolat. A család még évekig próbált a nyomukra akadni, de sikertelenül. Az édesapja értett ahhoz, hogyan kell a nyomait eltüntetni, ha úgy tartotta jónak. A szeretett lányuk és unokájuk elvesztése nagyon megviselt mindenkit. Megmutatták a kandallón álló fényképet, amin az édesanyja Simont tartotta a karjaiban. Ez volt az a pont, amikor már nem bírta tovább és sírva fakadt nagymamája karjaiban. Érezte, hogy minden kicsorduló könnycseppel megkönnyebbül a lelke. Fogalma sem volt mit hoz a holnap, de tudta, hogy hazatalált, s egy boldogabb jövő elé néz.

Az írásom az "Szenvedély" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/szenvedely/ 

Kinek adod életed karmesteri pálcáját?

Hiába mondta az Indiából származó barátnője, hogy a döntése meghozatalakor hallgasson a belső hangjára, ő bizony nem hallott az ég világon semmit. Pontosabban olyan hangzavar uralkodott a fejében, hogy fogalma sem volt arról, közte van-e az a bizonyos belső hang. Már napok óta nem aludta végig az éjszakát, így a kialvatlanság is fokozta a rossz közérzetét. Pedig ez így nem mehetett tovább. Nem szerette a gyógyszereket, de végül bevett egy altatót, s ennek köszönhetően végre frissen ébredt. Reggeli közben jött az ötlet, hogy beazonosítja az egyes szólamokat a fejében és így talán rábukkan a saját hangjára is. Ettől mindjárt jobb kedvre is derült. Már a buszon ült, amikor felfigyelt a fejében zajló párbeszédre:

- No erre, igazán kíváncsi leszek. Még hogy szólamok. Én vagyok itt egyedül és kész.

- Igen? És ki vagy te?

- Én vagyok az életed karmestere. A saját szórakoztatásomra osztom ki a szerepeket, súgok és figyelem a reakcióidat.

- Hogy érted ezt?

- Hát, emlékszel az állásinterjúdra, amikor a mosdóban még az utolsó pillanatban igazgattad a ruhádat és közben kiszakítottad a harisnyádat? Hát, akkor azt súgtam, hogy elengedhetetlen a tökéletes kinézet, s még egyszer meg kell bizonyosodnod róla.

- Esős és szeles idő volt, muszáj volt megigazítanom a hajamat és letörölnöm a felcsapódott sarat. Arról nem tehettem, hogy az idegesség miatt beakadt a körmöm a harisnyámba.

- Persze, persze, hogyne.

- Különben is megkaptam az állást. Jól kezeltem a helyzetet.

- Igen, én is jól szórakoztam.

Fékek csikorgása zökkentette ki a párbeszédből, így nem felejtett el leszállni a szokásos megállónál, s időben beért a munkahelyére. Rögtön egy projekt megbeszéléssel indított, utána pedig egész nap három külföldi kollégát kísérgetett, s így nem volt ideje töprengeni. Hazafelé pedig már úgy gondolta a reggeli dialógus csak hallucináció volt.

- Még hogy hallucináció! Kikérem magamnak! Hagytam, hogy a szereped szerint a munkádra koncentrálhass.

- Szóval még te tettél nekem szívességet? Hát ez igazán ’kedves’ volt tőled. És most mi jön? Milyen szerepet szánsz nekem?

- Viccelődünk, viccelődünk? Igenis, nagyon sokat köszönhetsz nekem. Én tudom, mi a legjobb a neked.

- Te jó ég! Mintha csak a szüleimet hallanám!

- Talán azért, mert az ő repertoárjukból is merítek, amikor tanácsra, segítségre szorulsz.

- Tudod mit? Dugulj el!

Arra eszmélt, hogy a közvetlenül mellette álló idősebb férfi és két tinédzser lány kérdő tekintettel néznek rá. Te jó ég! Hangosan mondta volna ki azokat a szavakat? Érezte, ahogy zavarában elpirul, s ezért lesütötte a szemét. Szerencséjére pont akkor nyílt ki a busz ajtaja és gyorsan lemenekült. A hűvös esti levegő magához térítette, s felfedezte, hogy két megállóval hamarabb szállt le a kelleténél. Pánikba esett, hogy el fog késni a találkozóról. A találkozóról, ami gyökeresen megváltoztathatja az életét. Szinte futva indult tovább.

- Gratulálok! Ezt jól megcsináltad! Amire odaérsz, folyni fog rólad az izzadság, csapzott lesz a hajad és űzött a tekinteted. Jó benyomást fogsz tenni, mondhatom.

Olyan hirtelen állt meg a járda közepén, hogy a mögötte érkező biciklista majdnem beleütközött. Még hallotta, hogy kerge tyúknak nevezi és elküldi melegebb éghajlatra, de aztán a figyelmét a mellette lévő kirakat ragadta meg. Egy hangszereket és zenei CD-ket árusító kis üzlet volt. A kirakat ízlésesen volt berendezve, a központi helyen egy TV monitorja állt. A felvételen éppen a hegedűsöket mutatták, akik átszellemült arccal, olykor a karmesterre pillantva játszottak. A kirakat üvegéről pedig egy borzas, sápadt, karikás szemű, zaklatott tekintetű nő arca nézett rá vissza. Ez ő lenne? Ekkor meghallotta a hangszóróból kiszűrődő szimfonikus zenét, majd a kórus énekét is. Nagyon fülbemászó dallam volt és ez gondolatban visszarepítette a tanuló éveihez. Akkor tagja volt a középiskolai énekkarnak is, és gyakran énekelt szólókat. Az énektanárnője tehetségesnek tartotta, bátorította a továbbtanulásra. Nagyon élvezte a fellépéseket, sok kalandban volt része a kórustársakkal. Aztán végül mégis más (jövedelmezőbb) pályát választott, s felhagyott az énekléssel is. 

- Nincs azzal semmi gond, hogy más pályát választottál, hiszen szereted a munkádat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adnod magad, az álmaidat, azokat a dolgokat, amiket régen élveztél. Mi akadályoz meg abban, hogy leporold az énektudásodat? Hiszen otthon, ha fülbemászó dalt játszanak a rádióban, szoktál még énekelni. Jó kedvre derít, ugye? Biztosan találsz egy olyan énekkart a közeledben, akik örömmel fogadnak a tagjaik közé. Új közösségbe kerülsz és feledhetetlen élményeket gyűjtesz. Nincs veszteni valód! Vágj bele!

Egy kamion kürthangja térítette magához, s a kirakatból most már egy mosolygó szemű bár kissé zilált frizurájú nő arca tekintett rá vissza. Gyorsan az órájára nézett, s nyugodt tempóban továbbindult.

Maga sem érti hogyan, de mégis pontosan érkezett a találkozóra. Nagyon nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát, eszébe jutottak a megfelelő szavak, kifejezések, meggyőzően érvelt. Úgy érezte, sikerült jó benyomást tennie. Olyan álomszerű volt az egész, hogy szinte meg sem lepődött, amikor az egyik beszélgető partnerre megemlítette, hogy éppen új tagokat toboroznak a kórusukba. Meg is adta a karvezető elérhetőségeit.

Már az ágyában szunyókált, amikor rádöbbent, hogy nagy valószínűséggel azt a bizonyos belső hangot hallotta, ott a kirakat előtt. Olyan szeretettel, elfogadással és gondoskodóan beszélt hozzá, hogy csak az lehetett. Azzal a tudattal aludt el, hogy ennek a karmesternek a segítségével egy új élet küszöbén áll.

Az írásom az "Zene" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/zene/