2016. november 28.

Egy fiú El Camino útja

Simon alig várta, hogy elcsendesedjen a ház és végre kiosonhasson. Már nagy rutinja volt őrei kicselezésében, pedig csak 12 éves volt. Magas, csontos testalkatával, göndör fekete hajával és mélyenülő zöld szemeivel kitűnt az osztálytársai, lakótársai közül. Pizsamája fölött fekete pulóvert, sötétkék, kopott denim farmernadrágot, a lábán pedig a születésnapjára kapott barna bakancsot viselte. A hátizsákjába bepakolta már a féltett kincseit valamint a kamrából elcsent uzsonnahús konzervet, kekszet, almát és dobozos üdítőket. Nem a szokásos felfedező körútjára készült, hanem egy igazán nagyszabású kalandra. Megtapogatta a farzsebét, amibe a kerti munkával megkeresett zsebpénzét tette. Tudta, ha jól beosztja, akkor megvalósíthatja a kitűzött célját. Este 10 óra is elmúlt, mire a ház valamennyi lakója nyugovóra tért, s végre elindulhatott. A szobája ajtaját gondosan bezárta, hogy késleltesse az eltűnésének felfedezését. Szerencsére megszokták már, hogy hétvégén sokáig alszik, így ezzel is időt nyert, míg keresni kezdik. A falépcső egyidős volt az épülettel, recsegett – ropogott a sok használttól, így minden ügyességére szüksége volt, hogy hangtalanul jusson le a földszintre. A hátsó ajtót zárva találta, így a pince ablakán préselte ki magát. Egy darabig lélekszakadva futott, aztán, hogy ne keltsen feltűnést, lelassított és az utca kevésbé megvilágított oldalán haladt tovább az erdő felé. Előző nap fenyőágakkal letakarva, a nagy szikla mögött rejtette el a túrabiciklijét.

Két órája volt, hogy az erdőn keresztül eljusson a szomszédos városba. Szerencsére telihold volt és felhők sem takarták el a csillagokat. Az ezüstös félhomályban a fejlámpája fénye nyújtott még némi tájékozódási pontot, ahogy végigtekert a jól ismert erdei ösvényen. Az izmai megfeszültek az erőfeszítéstől, de nem lassított, mert el kellett érnie az utolsó buszt, ami a céljához vitte. Szerencsére volt egy biciklitároló a pályaudvar közelében, s így 15 perce maradt, hogy megvegye a jegyét és megkeresse az ötös peront, ahonnan a járata indult. A szíve a torkában dobogott, mert bár idősebbnek nézett ki a koránál, de valamelyik hivatalnoknak feltűnhetett, hogy egyedül van. Az őrangyala most sem hagyta cserben, mert sikerült minden kérdezősködés nélkül felszállnia. A busz majdnem tele volt már a hétvége miatt, de hátul, a sarokban talált egy helyet. Bevackolta magát és rögtön le is hunyta a szemét. Miután elindult a busz és végre rákanyarodtak a kivezető autópályára, megnyugodva kifújta magát, ellazította az izmait, s szinte rögtön el is aludt. Arra ébredt, hogy a busz egy éles kanyar után megáll egy benzinkútnál, egy 20 perces rövid pihenőre. Ő is felfrissítette magát, vett egy forró teát és evett pár kekszet. A nap első sugarai éppen felbukkantak a horizonton, amikor továbbindultak. Már csak nyolcan maradtak a buszon, amikor a hátizsákját magához szorítva ő is leszállt egy ébredező kisváros megállójában.

Sajnos nem tudta a pontos címet, a homályos emlékein kívül, csak egy kifakult fényképe volt az épületről, amit keresett. Abban bízott, hogy az utcákat járva hamarosan ráakad. Az első dolga az volt, hogy keresett egy várostérképet, ami alapján kidolgozta a kutatási stratégiáját. Két patak is átszelte a várost, s figyelmét a közelükben lévő utcákra összpontosította, mert a víz és egy fűzfa képe élénken élt az emlékezetében. Feltűnt neki egy vegyes kereskedés, ami előtt több bicikli is állt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve arrafelé vette az irányt. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, majd belépett. Az üzletben egy kék munkásruhát viselő ősz, szakállas férfi rendezgette a polcokon az árukat és kíváncsian fordult a belépő felé.

– Jó napot kívánok! Simon Collins vagyok és a segítségét szeretném kérni. A beadandó iskolai dolgozatom témája: Mutasd be turista szemmel egy város életét, nevezetességeit. Én az Önök kisvárosának bemutatását választottam. Arra gondoltam, hogy sokat segítene, ha először biciklivel bejárhatnám az utcákat, felfedezném a látnivalókat. Tudna nekem ebben segíteni? Van nálam pénz, tudok érte fizetni.

Az idős férfi összeráncolta homlokát és elgondolkozva nézett a fiúra, aki a hátizsákját a a kezében tartva, kicsit sápadtan állt előtte.
– Engem Tomas Johansennek hívnak, enyém ez az üzlet. Hol vannak a szüleid? Miért nem kísértek el?

– Az esszé a jövő hétre kell és ők ma is munkában vannak. Nagyon elfoglaltak, azonban délután értem jönnek majd. – Szemrebbenés nélkül sikerült ezt a hazugságot is kiejtenie a száján.

– Értem. Tulajdonképpen van is olyan kerékpárom, amit kölcsönadhatnék. Maria, a feleségem pedig a helyi könyvtáros valamint szívügye a helytörténeti gyűjtemény ápolása. Ő biztosan szívesen válaszol a kérdéseidre. A kék biciklit elviheted, nem kérek érte pénzt. Egy órakor zárok, addig kérlek hozd vissza.

– Természetesen. Nagyon szépen köszönöm. – Megkönnyebbülve hagyta el az üzletet, s a nyeregbe pattanva gyorsan elhajtott. Az üzlet tulajdonosa elgondolkodva, hosszan nézett utána.

Már két órája rótta az utcákat minden eredmény nélkül. Hamarosan vissza kell adnia biciklit és nem került közelebb a céljához. A város déli csücskében, a régi fahídnál lévő fűzfa tövében végül megpihent és megevett két almát. A házról készült fotót nézegette, amikor egy apró termetű, kék fejkendős, fekete ruhás nénike állt meg mellette a botjára támaszkodva.

– Eltévedt fiatalember? Nem talál haza? – kérdezte sípoló hangon.

– Nem, nem, csak keresek egy házat, ami ezen a kifakult fotón van, de sajnos nem akadok rá. – Olyan zavarba jött a váratlan kérdéstől, hogy önkéntelenül is az igazat mondta.

– Megnézhetem a képet fiatalember? Én már 85 éve itt élek, hátha segíthetek.
Simon megtörölte az izzadt tenyerét és megmutatta a képet. A nénike pár percig nézte (bár az izgatott fiú számára ez óráknak tűnt), s közben nagyokat hümmögött.

– Ez szerintem a régi Leitold villa lesz, de sajnos évekkel ezelőtt belecsapott a villám és leégett. Tudja fiatalember, fából volt az egész épület. A tulajdonosok végül a romok helyén újjáépítették a házat. Egyébként ott találja balra, az utca legvégén. – A botjával a hídon túli fasor felé mutatott.
Simon örömében megölelte a nénit, megköszönte a segítséget, majd a hátizsákját a vállára dobva eltekert a megadott irányba.

Tíz perc múlva kicsit kifulladva fékezett le a fekete kovácsolt vaskapu előtt, ami mögött ott magasodott a fotón látott épület modernebb változata. A felhajtón két autó és egy régi oldalkocsis motor állt valamint egy rózsaszín bicikli támasztotta a falat. Most mi tévő legyen? Sokszor elképzelte már, hogy megáll a ház előtt és becsönget. Ennél tovább azonban még sose jutott az álmodozásban.

– Segíthetek? Keresel valakit? -szólalt meg egy mély zengésű hang a háta mögött. Simon úgy megijedt, hogy a lába beleakadt az egyik pedálba és elveszítette az egyensúlyát. Ha a férfi nem kapja el a karjánál fogva, akkor minden bizonnyal a járdán landol, és az igazán kínos lett volna. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor felpillantva elakadt a szava. Egy magas, göndör fekete hajú, zöldszemű férfi állt vele szemben. Alig akart hinni a szemének, mert mintha saját maga idősebb kiadását látta volna megelevenedni. Kettőjük közül a férfi tért hamarabb magához.

– Gyere, bemegyünk, mert ezt a helyzetet nem az utcán kell megbeszélnünk. – Ezzel a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta a kaput és előreengedte Simont, aki rogyadozó lábakkal botladozott befelé a köves járdán. A kék biciklijét a rózsaszín mellé támasztotta, majd belépett a házba. Nem tudta mi fog történni, de érezte, hogy célhoz ért, a nagyszabású kalandja itt véget ért. Egy kényelmes fotelba ültették, sajtos pogácsával és mentás forró csokoládéval kínálták, amit annyira imádott. Vajon honnan tudták, hogy ez a kedvence? Ebben a pillanatban lépett a szobába, a vegyes kereskedésben megismert idős férfi, mögötte pedig egy barna, rövid hajú, filigrán termetű, idősebb asszony, aki miután meglátta, zokogva szorította magához Simont. Először őt faggatták ki töviről-hegyire, honnan érkezett, mit tud a szüleiről, mióta lakik a gyerekotthonban, hogyan került a városba, miként találta meg őket. Simon nem emlékezett a szüleire, a gondozói azt mondták, hogy autóbalesetben meghaltak. Csak két tárgy maradt utánuk: egy kis gravírozott aranymedál és a házat ábrázoló kifakult fotó, aminek hátára tollal egy évszám, a kisváros neve és az „Otthonom” szó volt írva. Ez volt minden öröksége. Simon szenvedélyesen kutatta a gyökereit, s mostanra gyűjtött bátorságot, hogy a tettek mezejére lépjen és megtalálja az „Otthonom”-nak nevezett házat.

A beszélgetés során kiderült, hogy Tomas és Maria Johansen a nagyszülei, a férfi, aki a kapuban szólította meg, pedig David, az édesanyja ikertestvére. Hároméves korában költöztek el a szülei a házból, mert külföldre mentek szerencsét próbálni. Két év alatt sokat költözködtek, s végül megszakadt velük a kapcsolat. A család még évekig próbált a nyomukra akadni, de sikertelenül. Az édesapja értett ahhoz, hogyan kell a nyomait eltüntetni, ha úgy tartotta jónak. A szeretett lányuk és unokájuk elvesztése nagyon megviselt mindenkit. Megmutatták a kandallón álló fényképet, amin az édesanyja Simont tartotta a karjaiban. Ez volt az a pont, amikor már nem bírta tovább és sírva fakadt nagymamája karjaiban. Érezte, hogy minden kicsorduló könnycseppel megkönnyebbül a lelke. Fogalma sem volt mit hoz a holnap, de tudta, hogy hazatalált, s egy boldogabb jövő elé néz.

Az írásom az "Szenvedély" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/szenvedely/