Simon alig várta, hogy elcsendesedjen a ház és végre kiosonhasson.
Már nagy rutinja volt őrei kicselezésében, pedig csak 12 éves volt.
Magas, csontos testalkatával, göndör fekete hajával és mélyenülő zöld
szemeivel kitűnt az osztálytársai, lakótársai közül. Pizsamája fölött
fekete pulóvert, sötétkék, kopott denim farmernadrágot, a lábán pedig a
születésnapjára kapott barna bakancsot viselte. A
hátizsákjába bepakolta már a féltett kincseit valamint a kamrából
elcsent uzsonnahús konzervet, kekszet, almát és dobozos üdítőket. Nem a
szokásos felfedező körútjára készült, hanem egy igazán nagyszabású
kalandra. Megtapogatta a farzsebét, amibe a kerti munkával megkeresett
zsebpénzét tette. Tudta, ha jól beosztja, akkor megvalósíthatja a
kitűzött célját. Este 10 óra is elmúlt, mire a ház valamennyi lakója
nyugovóra tért, s végre elindulhatott. A szobája ajtaját gondosan
bezárta, hogy késleltesse az eltűnésének felfedezését. Szerencsére
megszokták már, hogy hétvégén sokáig alszik, így ezzel is időt nyert,
míg keresni kezdik. A falépcső egyidős volt az épülettel, recsegett –
ropogott a sok használttól, így minden ügyességére szüksége volt, hogy
hangtalanul jusson le a földszintre. A hátsó ajtót zárva találta, így a
pince ablakán préselte ki magát. Egy darabig lélekszakadva futott,
aztán, hogy ne keltsen feltűnést, lelassított és az utca kevésbé
megvilágított oldalán haladt tovább az erdő felé. Előző nap fenyőágakkal
letakarva, a nagy szikla mögött rejtette el a túrabiciklijét.
Két órája volt, hogy az erdőn keresztül eljusson a szomszédos
városba. Szerencsére telihold volt és felhők sem takarták el a
csillagokat. Az ezüstös félhomályban a fejlámpája fénye nyújtott még
némi tájékozódási pontot, ahogy végigtekert a jól ismert erdei ösvényen.
Az izmai megfeszültek az erőfeszítéstől, de nem lassított, mert el
kellett érnie az utolsó buszt, ami a céljához vitte. Szerencsére volt
egy biciklitároló a pályaudvar közelében, s így 15 perce maradt, hogy
megvegye a jegyét és megkeresse az ötös peront, ahonnan a járata indult.
A szíve a torkában dobogott, mert bár idősebbnek nézett ki a koránál,
de valamelyik hivatalnoknak feltűnhetett, hogy egyedül van. Az őrangyala
most sem hagyta cserben, mert sikerült minden kérdezősködés nélkül
felszállnia. A busz majdnem tele volt már a hétvége miatt, de hátul, a
sarokban talált egy helyet. Bevackolta magát és rögtön le is hunyta a
szemét. Miután elindult a busz és végre rákanyarodtak a kivezető
autópályára, megnyugodva kifújta magát, ellazította az izmait, s szinte
rögtön el is aludt. Arra ébredt, hogy a busz egy éles kanyar után megáll
egy benzinkútnál, egy 20 perces rövid pihenőre. Ő is felfrissítette
magát, vett egy forró teát és evett pár kekszet. A nap első sugarai
éppen felbukkantak a horizonton, amikor továbbindultak. Már csak nyolcan
maradtak a buszon, amikor a hátizsákját magához szorítva ő is leszállt
egy ébredező kisváros megállójában.
Sajnos nem tudta a pontos címet, a homályos emlékein kívül, csak egy
kifakult fényképe volt az épületről, amit keresett. Abban bízott, hogy
az utcákat járva hamarosan ráakad. Az első dolga az volt, hogy keresett
egy várostérképet, ami alapján kidolgozta a kutatási stratégiáját. Két
patak is átszelte a várost, s figyelmét a közelükben lévő utcákra
összpontosította, mert a víz és egy fűzfa képe élénken élt az
emlékezetében. Feltűnt neki egy vegyes kereskedés, ami előtt több
bicikli is állt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve arrafelé vette az
irányt. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet,
kihúzta magát, majd belépett. Az üzletben egy kék munkásruhát viselő
ősz, szakállas férfi rendezgette a polcokon az árukat és kíváncsian
fordult a belépő felé.
– Jó napot kívánok! Simon Collins vagyok és a segítségét szeretném
kérni. A beadandó iskolai dolgozatom témája: Mutasd be turista szemmel
egy város életét, nevezetességeit. Én az Önök kisvárosának bemutatását
választottam. Arra gondoltam, hogy sokat segítene, ha először biciklivel
bejárhatnám az utcákat, felfedezném a látnivalókat. Tudna nekem ebben
segíteni? Van nálam pénz, tudok érte fizetni.
Az idős férfi összeráncolta homlokát és elgondolkozva nézett a fiúra,
aki a hátizsákját a a kezében tartva, kicsit sápadtan állt előtte.
– Engem Tomas Johansennek hívnak, enyém ez az üzlet. Hol vannak a szüleid? Miért nem kísértek el?
– Az esszé a jövő hétre kell és ők ma is munkában vannak. Nagyon
elfoglaltak, azonban délután értem jönnek majd. – Szemrebbenés nélkül
sikerült ezt a hazugságot is kiejtenie a száján.
– Értem. Tulajdonképpen van is olyan kerékpárom, amit
kölcsönadhatnék. Maria, a feleségem pedig a helyi könyvtáros valamint
szívügye a helytörténeti gyűjtemény ápolása. Ő biztosan szívesen
válaszol a kérdéseidre. A kék biciklit elviheted, nem kérek érte pénzt.
Egy órakor zárok, addig kérlek hozd vissza.
– Természetesen. Nagyon szépen köszönöm. – Megkönnyebbülve hagyta el
az üzletet, s a nyeregbe pattanva gyorsan elhajtott. Az üzlet
tulajdonosa elgondolkodva, hosszan nézett utána.
Már két órája rótta az utcákat minden eredmény nélkül. Hamarosan
vissza kell adnia biciklit és nem került közelebb a céljához. A város
déli csücskében, a régi fahídnál lévő fűzfa tövében végül megpihent és
megevett két almát. A házról készült fotót nézegette, amikor egy apró
termetű, kék fejkendős, fekete ruhás nénike állt meg mellette a botjára
támaszkodva.
– Eltévedt fiatalember? Nem talál haza? – kérdezte sípoló hangon.
– Nem, nem, csak keresek egy házat, ami ezen a kifakult fotón van, de
sajnos nem akadok rá. – Olyan zavarba jött a váratlan kérdéstől, hogy
önkéntelenül is az igazat mondta.
– Megnézhetem a képet fiatalember? Én már 85 éve itt élek, hátha segíthetek.
Simon megtörölte az izzadt tenyerét és megmutatta a képet. A nénike
pár percig nézte (bár az izgatott fiú számára ez óráknak tűnt), s közben
nagyokat hümmögött.
– Ez szerintem a régi Leitold villa lesz, de sajnos évekkel ezelőtt
belecsapott a villám és leégett. Tudja fiatalember, fából volt az egész
épület. A tulajdonosok végül a romok helyén újjáépítették a házat.
Egyébként ott találja balra, az utca legvégén. – A botjával a hídon túli
fasor felé mutatott.
Simon örömében megölelte a nénit, megköszönte a segítséget, majd a hátizsákját a vállára dobva eltekert a megadott irányba.
Tíz perc múlva kicsit kifulladva fékezett le a fekete kovácsolt
vaskapu előtt, ami mögött ott magasodott a fotón látott épület modernebb
változata. A felhajtón két autó és egy régi oldalkocsis motor állt
valamint egy rózsaszín bicikli támasztotta a falat. Most mi tévő legyen?
Sokszor elképzelte már, hogy megáll a ház előtt és becsönget. Ennél
tovább azonban még sose jutott az álmodozásban.
– Segíthetek? Keresel valakit? -szólalt meg egy mély zengésű hang a
háta mögött. Simon úgy megijedt, hogy a lába beleakadt az egyik pedálba
és elveszítette az egyensúlyát. Ha a férfi nem kapja el a karjánál
fogva, akkor minden bizonnyal a járdán landol, és az igazán kínos lett
volna. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor
felpillantva elakadt a szava. Egy magas, göndör fekete hajú, zöldszemű
férfi állt vele szemben. Alig akart hinni a szemének, mert mintha saját
maga idősebb kiadását látta volna megelevenedni. Kettőjük közül a férfi
tért hamarabb magához.
– Gyere, bemegyünk, mert ezt a helyzetet nem az utcán kell
megbeszélnünk. – Ezzel a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta a kaput és
előreengedte Simont, aki rogyadozó lábakkal botladozott befelé a köves
járdán. A kék biciklijét a rózsaszín mellé támasztotta, majd belépett a
házba. Nem tudta mi fog történni, de érezte, hogy célhoz ért, a
nagyszabású kalandja itt véget ért. Egy kényelmes fotelba ültették,
sajtos pogácsával és mentás forró csokoládéval kínálták, amit annyira
imádott. Vajon honnan tudták, hogy ez a kedvence? Ebben a pillanatban
lépett a szobába, a vegyes kereskedésben megismert idős férfi, mögötte
pedig egy barna, rövid hajú, filigrán termetű, idősebb asszony, aki
miután meglátta, zokogva szorította magához Simont. Először őt faggatták
ki töviről-hegyire, honnan érkezett, mit tud a szüleiről, mióta lakik a
gyerekotthonban, hogyan került a városba, miként találta meg őket.
Simon nem emlékezett a szüleire, a gondozói azt mondták, hogy
autóbalesetben meghaltak. Csak két tárgy maradt utánuk: egy kis
gravírozott aranymedál és a házat ábrázoló kifakult fotó, aminek hátára
tollal egy évszám, a kisváros neve és az „Otthonom” szó volt írva. Ez
volt minden öröksége. Simon szenvedélyesen kutatta a gyökereit, s
mostanra gyűjtött bátorságot, hogy a tettek mezejére lépjen és
megtalálja az „Otthonom”-nak nevezett házat.
A beszélgetés során kiderült, hogy Tomas és Maria Johansen a
nagyszülei, a férfi, aki a kapuban szólította meg, pedig David, az
édesanyja ikertestvére. Hároméves korában költöztek el a szülei a
házból, mert külföldre mentek szerencsét próbálni. Két év alatt sokat
költözködtek, s végül megszakadt velük a kapcsolat. A család még évekig
próbált a nyomukra akadni, de sikertelenül. Az édesapja értett ahhoz,
hogyan kell a nyomait eltüntetni, ha úgy tartotta jónak. A szeretett
lányuk és unokájuk elvesztése nagyon megviselt mindenkit. Megmutatták a
kandallón álló fényképet, amin az édesanyja Simont tartotta a karjaiban.
Ez volt az a pont, amikor már nem bírta tovább és sírva fakadt
nagymamája karjaiban. Érezte, hogy minden kicsorduló könnycseppel
megkönnyebbül a lelke. Fogalma sem volt mit hoz a holnap, de tudta, hogy
hazatalált, s egy boldogabb jövő elé néz.
Az írásom az "Szenvedély" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/szenvedely/
