Egy újrakezdő kalandjai a Pilisi hastánc és jóga táborban

A kihúzott kanapén félig fekve ülök, a hátam mögött és a fenekem alatt is egy-egy párnával, mert lerobbant a derekam. Olyan turbulens változás zajlik bennem, s lassan ennek hatására körülöttem is, hogy a szervezetem időt kért a feldolgozásához. Hála Árpinak, a masszőrömnek, és a pihenésnek egyre jobban és jobban vagyok. Kint süt a nap, a falevelek lengedeznek a délnyugati szélben, s gondolataim visszakalandoznak az augusztusi jóga táborhoz. Lassan hagyománnyá válik, hogy nyáron megjutalmazom magam pár nappal, amikor elutazom és képzett oktató segítségével felelevenítem a jógás tapasztalataimat, kilépek a kényelmes komfortzónámból új élmények megtapasztalása révén. Első alkalommal olyan csoporthoz csatlakoztam, ahol senkit sem ismertem, de utána már barátok, ismerősök közé tértem vissza, idén azonban sajnos nem került megrendezésre a tábor.

Nem csüggedtem el, mert eszembe jutott Iyengar jóga oktató barátnőm, Marcsi, aki viszont szervezett jóga tábort a Pilisbe. Ez kiváló lehetőség volt arra, hogy újra felvegyük a barátságunk fonalát. Az már csak a hab volt a tortán, hogy ez egy hastánc táborral kombinált buli volt. A „kipróbálom ezt a mozgásformát is” korszakomnak köszönhetően megvoltak az alap mozdulatok valahol a tudatalattimban. Szóval előkotortam a fiók mélyéről a hastánckendőmet és bedobtam a bőröndbe a jógás cuccaim mellé.

Az életmódváltásomnak kívántam egy lökést adni a részvétellel. Az nem volt titok előttem, hogy a béka feneke alatt van a kondim, így már az első jóga és hastánc foglalkozás után éreztem a hatást. Azt megfogadtam, hogy a maximalizmusra való hajlamomat háttérbe szorítom, s a megérzéseimre hallgatva, jó érzéssel teszem a dolgom és a legtöbbet hozom ki az adott helyzetből. Ennek köszönhetően nem idegesítettem fel magam azon, hogy nem vagyok olyan hajlékony, amilyenre emlékeztem, hiszen így majd látványosabb lesz a fejlődésem. Klassz volt, hogy egy-egy hastánc órán részt vehettem, mert átmozgattam a testemet és élveztem a zenét is. Már a második nap döntéshelyzet elé állított a program, mert osztódni nem tudtam, így a kertben tartott jóga óra nyert a hastánc koreográfia betanulásával szemben. Azzal vigasztaltam magam, hogy nézőközönségre is szükségük van a lányoknak majd a záróesten. Így is volt. Nagyon lelkesen, kecsesen mozogtak, hajladoztak a bemutatón. A sok próba, gyakorlás meghozta az eredményét, s összeállt az előadás.

Nagyon élveztem, hogy nem volt időm problémázgatni, agyalni dolgokon, mert olyan pörgős volt a program. Kipróbáltam milyen darbukán játszani (egy alul nyitott homokóra alakú Észak-Afrikából származó népi hangszer, dob), festettem mandalát, voltam jazz orientál órán, transzhastáncon, Mátrix élménybemutatón. Nem jutottam el masszázsra, lemaradtam a csillámtetkózásról és kimaradtam pár csapatépítő beszélgetésből is (sajna nem bírtam késő éjjelig vagy inkább kora hajnalig ébren maradni). Élveztem a különböző korosztályba tartozó hastáncos csajok fellépéseit, a belőlük (is) áradó életszeretetet, a sok nevetést, ölelést, a közös étkezéseket, a szülinaposok megünneplését.

Nagyszerű szobatársaim voltak (Gabi és Csilla), akikkel jót dumáltunk és azon leszek, hogy életben tartsam a barátságunk csíráját. Hálás vagyok, hogy mindenki (a szervezők: Sütő Marcsi, Mahasti és KisEszti; valamint a táboros nőtársaim) elfogadott olyannak, amilyen vagyok, amit az adott helyzetben nyújtani tudtam. Tényleg sikerült jelen lennem, minden elvárás nélkül, s ezért jól éreztem magam. Izgalmas és harmóniát teremtő belső utazás volt számomra, sok tanulsággal.

 A tábor végén kaptam az alábbi idézetet. Mint tudjuk, nincsenek véletlenek.

„Ha bátorságod van, lesz merszed a kockáztatáshoz, lesz erőd a lelkesedéshez, lesz bölcsességed az alázathoz. Belső összhangod szilárd alapja a bátorság. (Keshavan Nair)

Egy élmény volt veletek, Csajok! Köszönöm!

Vakarni vagy nem vakarni?

Hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon viszket a bal karom. Pedig azt hittem, hogy megúsztam a dolgot és nyomtalanul eltűnnek a piros foltok. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a folyamatos égető érzést, de rájöttem, hogy nem fogok tudni visszaaludni. Félig kómásan próbáltam rájönni, hogy mivel csillapíthatnám a viszketést annyira, hogy újra meglátogasson az álomtündér. Jobb híján a karom hidegvizes konyharuhával való betekerése mellett döntöttem, mert nem volt erőm rákeresni az interneten valami jól bevált praktikára. A konyharuha hamar meglett, no de mivel tekerjem be, hogy ne áztassam el az ágyneműt? Előhalásztam egy kukászsákot, belecsúsztattam a karom, majd két hajgumival sikerült alul és fölül rögzítenem, megoldva átmenetileg a problémát. Siker! Visszaaludtam! Reggel kilenc piros pontot számoltam össze. Nem tudom, hogy egy vagy több szúnyog műve, de még mindig viszket. Csak a bal karom. Miért nem múlik el, ahogy szokott? Úgy látszik, a szúnyogok nyál összetétele is változott az idő múlásával, bekeményítettek a kis vérszívók. Végül arra jutottam, hogy bosszankodás helyett örülök, hogy élek és érzek. Egyrészt szerencsére csak a bal karom érintett, másrészt eltereli a figyelmemet a hányingerrel kombinált gyomorfájásomról is. Tiszta haszon. Bár most azon vagyok, hogy tudatosítsam azokat a pozitív érzéseket, amik mind a kétfajta fájdalomról elterelik a figyelmemet. :-)

U.i.: Itt a nyár és az idő a szúnyogoknak kedvez. Szóval Te is kerülhetsz hasonló helyzetbe. Én reggel fogkrémet kentem a pöttyökre és a segítségével enyhítem a viszkető érzést, de a szódabikarbóna és víz elegyéből készült masszát is ajánlják az interneten. Fel a fejjel sorstársak!

A hajléktalan és az Erzsébet-utalvány esete

Vége volt a munkaidőnek és siettem haza, amikor a zebránál megállított a piros jelzés. Ezt kihasználva egy hajléktalan szólított meg némi apró pénz reményében. A helyzet nem volt szokatlan, hiszen nap, mint nap találkozom a sorstársaival. Aznap úgy döntöttem, hogy hozzájárulok a napi keresetéhez. Épp a pénztárcám után kutakodtam, amikor a következő kérdést tette fel nekem: "Van Erzsébet-utalványa?" Ekkor már a kezemben volt a 200 Ft-os érme és odaadtam. Utána gondolkoztam csak el azon, milyen élelmesek is az utcán élők, hiszen az utalvány legkisebb összege a 300 Ft-os címlet, de inkább az 500 Ft-os az elterjedtebb. Biztosan vannak olyanok, akik könnyebben megválnak az étkezési utalványtól, mintha készpénzben kellene kifizetniük a rajta lévő összeget. Az ötlet mindenesetre nagyon életre való.
Szóval közlekedj nyitott szemmel és füllel, mert talán holnap már el is csípsz egy mondatot vagy látsz valamit, aminek következtében kikristályosodik a megoldás egy téged napok (vagy hetek) óta foglalkoztató problémára. Engem az elhangzott egyszerű kérdés írásra inspirált :-)

Cipőtündér kerestetik

Tanácstalanul álltam a cipős szekrény előtt, mert kint esett. Maga a tény, hogy kitartóan hullt az égi áldás az nem zavart, mert ez az élet rendje. A természetnek szüksége van a víz utánpótlásra és persze nekünk is, hiszen ezen múlik többek között az ivóvíz készletünk. Térjünk csak vissza az említett esethez és a választékhoz. Természetesen nőként nem lehet elegendő cipőm, s most is úgy éreztem, hogy éppen nincs mit felvennem az alkalomra. Figyelembe kellett vennem, hogy üzleti ügyben megyek egy multihoz, amit az autómat egy P+R parkolóban hagyva tömegközlekedéssel szándékoztam megközelíteni. Ideális viselet a gumicsizma lett volna, ami talán trendi, de nem igazán passzolt a kosztümös öltözékemhez. A csizma viselését még korainak ítéltem meg, így választásom egy fekete, picit zártabb körömcipőre esett.

Általában a földalattin közlekedem, de most buszra kellett szállnom. Elcsíptem egy ülőhelyet, így kíváncsian néztem körbe a padló szintjén, hogy vajon miként veszik a vizes akadályt az utastársaim. Láttam néhány bakancsos, zárt cipős férfi és gumicsizmás, bokacsizmás női lábat, de a pálmát az edzőcipőt viselők vitték el. Nem tudom meddig bírták ezek a lábbelik átázás nélkül a nap folyamán. Igazán kíváncsi vagyok, hogy mi az ideális választás esőben, hiszen a gumicsizmán kívül csak olyan cipőket, csizmákat árusítanak, amik „gyengén vízállóak”. Egy biztos, a körömcipős sorstársaim vagy autóval közlekednek vagy a munkahelyükön cserélik át az edzőcipőjüket / csizmájukat. Igazán jól jönne ilyen napokon egy cipőtündér, aki a lábamra varázsolná a megfelelő lábbelit, persze ingyen és bérmentve ;-)

Photo: pinkonhead.com

Az iskoláskorom ízei

Iskolakezdés. Ha meghallod ezt a szót, akkor talán összeugrik a gyomrod a stressztől, eszedbe jut a fájós lábad vagy a megtépázott idegeid, amit különböző módszerekkel igyekszel megnyugtatni. Nekem a tejbegríz jutott róla eszembe. Azt most tanulom, hogy bízzak bátrabban a megérzéseimben és cselekedjek aszerint. Kiváló terepet biztosíthatna a gyakorlásra a konyha, ahol nyugodtan el lehet térni a recept által írtaktól. Visszajelzések alapján ízletesen főzök, azonban nem igazán vagyok egy konyhatündér. Szeretem az egyszerű és könnyen elkészíthető ételeket, amik a mai trendek alapján gyakran nem az egészséges kategóriába sorolhatóak (pl. vadas zsemlegombóccal, paprikás krumpli). Így roppant hálás vagyok, ha valaki más kitalálja ezeknek a diétás / testkontrollos / paleós stb. verzióját, amit megkóstolhatok és eldönthetem, hogy elkészítem-e. Annyi más dolog van, ami érdekel, hogy a főzésre szánt időt igyekszem minimalizálni (igen, kuktát is szoktam használni). Minden elismerésem neked, ha ezt választottad hivatásodnak vagy hobbidnak és örömödet leled benne. A környezeted biztosan hálás neked a finomságokért, amit feltálalsz.

Két olyan ételre emlékszem az iskolai menzás időszakomból, amiknek ízeit nem sikerült azóta sem reprodukálnom. Az egyik a tejbegríz, amibe én mindig belekevertem a cukros kakaót és úgy ettem. Ennél egyszerűbb étel talán alig akad, hiszen csak tej, búzadara és némi cukor kell hozzá. Igen, de milyen arányban? Mennyi darát tegyek a tejbe, hogy ne legyen túl sűrű vagy túl folyós? Hát igen, ilyenkor jól jön az intuíció (vagy a rutin). Nekem mindig túl sűrűre sikeredik, hiába teszek bele kevesebb darát, megdagad a végére és eltűnik az általam vágyott híg állag. A szilárd tejbegríz pedig nem az igazi, hiába olvad meg a tetején a kakaós cukor.

A másik étel a grízes tészta. Ezzel én nem is próbálkozom, mert már a dara pirításánál elveszíteném a türelmem. Emlékszem, Anyukám mindent megtett, hogy elérje a kívánt íz hatást, de nem sikerült. A tésztán a pirított dara „száraz” maradt, s sosem ragacsos, amitől összetapadt volna a tészta. Így szerettem, mert így szoktam meg. Azóta párszor a nosztalgia kedvéért megkóstoltam étteremben is, ahol az a bizonyos ragacs állag megvolt, azonban az íze már nem volt az igazi. Elmúlt a varázs.

Melyek a te emlékezetes, utánozhatatlan étel kedvenceid az iskolai menzáról?