Az utolsó közös emlék

A dugóban ülve eszébe jutott az apjával töltött utolsó hétvége. Gondos tervezést és jó pár egyeztetést igényelt a rendkívüli program megszervezése, de szívesen tette. Azon a szombati napsütéses kora reggelen izgatottan indult útnak. A jobb időket is látott sötétkék furgon, amit az egyik barátjától kért kölcsön, szerencsére az első próbálkozásra beindult. Minden gond és fennakadás nélkül kijutott a fővárosból. Időben elindult, mert tudta, apja számára a pontosság mindennél fontosabb. Kevés dolog hozta ki a sodrából, de a késés ezek közé tartozott. Reggel fél 9-kor fékezett le a kis vidéki ház kapuja előtt, ahol a gyerekkorát töltötte. Édesanyja tárt karokkal és egy forró öleléssel fogadta. A szemei nedvesen csillogtak, valószínűleg pár perce még sírhatott. Bármit megtett volna, hogy újra mosolyt csaljon az arcára és boldognak lássa. Türelmesen végighallgatta, hogy mi mindenre figyeljen, melyik gyógyszert mikor és milyen adagban kell beadnia. Ezután beléptek a nappaliba, ahol az öreg harcos már teljesen felöltözve, terepszínű gyakorlóruhájában várta. Az infúziós zacskó majdnem üres volt. Pont annyi idejük maradt, hogy elfogyasszanak közösen egy kávét pár sajtos pogácsával, mint a régi szép időkben. Átvette az összekészített sürgősségi táskát, meghallgatta anyja intelmeit, s kitolta apját a furgonhoz. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz.
Miután biztonságosan rögzítette a tolókocsit, maga is beszállt, majd integetve útnak indultak. A kínossá váló csend helyett berakott egy CD-t, amire apja egyik kedvenc zenéjét, egy indulót másolt rá. A visszapillantó tükörből látta, hogy mintha egy apró mosoly jelent volna meg azon a gyűrött, viharvert arcon. „Talán mégis sikerülni fog.” – gondolta megkönnyebbülve.
A hegyek között megbújó magánlőtéren VIP vendégeknek kijáró felhajtással fogadták mindkettőjüket. Maga a lőtér vezetője kísérte őket a lőállásukhoz, ahol ismertette a biztonsági szabályokat. Édesapja láthatóan felélénkült, amikor a kezébe helyezték a fegyvert. Szeretettel simogatta. Látszott, hogy az emlékei között barangol. Számottevő segítséggel, de sikerült összesen 20 lövést leadnia a vaddisznót ábrázoló célpontra. A végén egy emléklap kíséretében a kilyuggatott lőlapot is megkapta, amit boldogan ölelt magához. A furgonban bekötötte neki a következő infúziót, ahogy édesanyja mutatta és hazaindultak.
Otthon segített ágyba fektetni apját, aki rögtön el is aludt a lőlappal a kezében és mosollyal az arcán. Édesanyja szeme is újra csillogott. Lehet, hogy apja nem fog emlékezni a történtekre, de anyja igen, és ez őt is boldoggá tette.

Az írásom az "Elmúlás" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/elmulas/
 

A sorsfordító küldemények esete

A középkorú Zsófi konfliktusokkal teli válása után költözött be a kékre vakolt toronyház 4. emeletén lévő kétszobás lakásba. Ez korábban a nagymamája otthona volt, s eddig egyetemista albérlők váltották benne egymást. A viharos, esős őszi idő csak tovább súlyosbította Zsófi búskomorságát. Nagyon szomorúnak és magányosnak érezte magát, az új munkahelyén sem találta a helyét. Szinte minden szabad idejét a lakásban töltötte. Egy októberi délután azonban olyan esemény történt, ami változást hozott az életébe. Azon a szerdai, borongós napon elcsigázva és automatikusan ment a postaládájához. Csodát nem várt, maximum feladásra váró közüzemi csekkeket. Helyette két külföldi képeslapot talált. Az egyiken a párizsi Eiffel-torony, a másikon pedig a berlini Brandenburgi kapu volt látható. Elképedve fordította meg a képeslapokat, s alig hitt a szemének. Mindkettőt neki címezték, az üzenetet nem tudta értelmezni, mert franciául illetve németül írták. Ő csak angolul tanult az iskolában, s már az is nagyon régen volt.

Nem tudta mire vélni a képeslapokat, de végre izgatottan szállt be a liftbe. Senkit sem ismert Párizsban és Berlinben, valamint rokonai sem éltek külföldön. Az estét a számítógépe előtt ülve töltötte, ahol az online szótárak segítségével igyekezett rájönni, hogy mi is a kapott üzenetek tartalma. A franciával egyáltalán nem boldogult, a német szöveg pedig születésnapi jókívánság volt. Ezt végképp nem értette, hiszen ő júliusban született és nem októberben. Másnap magával vitte a lapokat a munkahelyére, hátha valamelyik munkatársa tud segíteni a francia lefordításában. Ennek köszönhetően barátkozott össze Jolival a könyvelésről és Fannival az értékesítésről. A francia üzenet is születésnapi üdvözlet volt egy idézettel megkoronázva.

Zsófi az elkövetkező egy hétben mindig kíváncsian és izgatottan nyitotta ki a postaládáját. A világ minden részéről érkeztek a képeslapok. Kapott üzeneteket spanyolul, angolul, szlovákul, olaszul, dánul, svédül, oroszul, sőt kínaiul is! Ez utóbbi lefordításában a ruházati cikkeket árusító sarki bolt kínai tulajdonosa segített.

Aztán az egyik nap lift helyett, a lépcsőn ment le a földszintre. A telefonja elkezdett csörögni, így az első emeleten megtorpant, hogy előkotorja a táskájából. Amire a kezébe került, addigra persze abbahagyta a csörgést. A pillangó mintás lábtörlő keltette fel a figyelmét, s automatikusan az első emeleti ajtóra pillantott. A lélegzete is elállt, amikor a saját nevét látta kiírva a csöngő alatt. Ekkor újra megszólalt a mobilja. A munkahelyéről keresték, így továbbrohant, hogy nehogy elkéssen. Egész nap a reggeli jelenet járt a fejében. Elmesélte Jolinak és Fanninak is a felfedezését. Mennyi az esélye annak, hogy valaki ugyanazzal a névvel, ugyanabban a házban lakjon csak különböző emeleten? A képeslapok címzésében a IV. emelet állt és nem az I. emelet. Talán elgépelés történt, és az igazi címzett a névrokona? Csak erről lehet szó, hiszen a születésnapi üzenetek nem stimmeltek.

Este a képeslapokat a kezében szorongatva becsöngetett az első emeleti ajtón. Egy vékony, magas, szemüveges, kékszemű, rövid barnahajú középkorú férfi nyitott ajtót. Kockás inget és farmert viselt, a kezében konyharuhát tartott. Látszott, hogy a főzésben zavarta meg. Zsófi gyorsan összeszedte magát, bemutatkozott és a férfi felé nyújtotta a képeslap köteget. A férfi beinvitálta, s míg folytatta a vacsora készítését, beszélgettek. Kiderült, hogy Tomi és tinédzser lánya pár nap eltéréssel költöztek be a házba, mint Zsófi. Az idegen nyelvű születésnapi lapok ötlete Tomi nővére fejéből pattant ki, aki egy nyelviskolában oktatott. Ő kérte meg a külföldi kollégáit és tanítványait, hogy segítsenek meglepni unokahúgát a születésnapja alkalmából, amit betegségben elhunyt édesanyja hiánya évről évre beárnyékolt. Kiderült, hogy közel 20 képeslap célhoz is ért, de ezek szerint téves címzés miatt jó pár Zsófinál landolt.

Vajon ez tényleg a véletlen játéka volt? Az biztos, hogy a képeslapok Zsófit kirángatták a búskomorságából, barátokra tett szert a munkahelyén és a toronyházban is, ahol új életet kezdett.

Az írásom a "Tévedés" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/tevedes/ 

Lehull a lepel egy titokról

A hajából fűszálak lógtak ki és éppen a nadrágjára tapadt maradék földet igyekezett lesöpörni a kezével. Sietett, nehogy észre vegyék. De elkésett.

– Mit csináltál már megint? – kérdezte anyja halk hangon.
– Semmit. Tényleg semmit – válaszolta Robi lesütött szemmel.


Mit mondhatna? Azt, hogy Palival, a legerősebb osztálytársával verekedett, aki a héten már harmadszor lökte fel és vette el az uzsonnáját? Azt az uzsonnát, amit anyja olyan gondosan elcsomagolt minden egyes nap? Nem értette miért olyan erőszakos Pali. Ő szívesen megosztotta volna a szendvicsét vele, ha kérte volna. Pali azonban sosem kért semmit az elmúlt hetekben, hanem csak elvette a dolgokat. Legtöbbször ételt, de olykor rajzeszközöket vagy apróbb tárgyakat is, amik megtetszettek neki. Arra mindig gondosan ügyelt, hogy felnőtt ne legyen a közelben, amikor megkörnyékezte a kiszemelt áldozatát.

Az osztályban mindenki tudta, hogy Pali szülei viharos váláson vannak túl. Biztosan nem lehetett számára könnyű a fennálló helyzet, ez azonban nem adott okot arra, hogy a nála gyengébbeken vezesse le a dühét. Nem ő az egyetlen, aki hasonló cipőben járt. Sőt, inkább Robi esete volt ritka, mint a fehér holló. Az ő szülei még mindig együtt éltek. Ez kész csoda volt, hiszen mindketten rengeteget dolgoztak, s alig látták egymást hétköznap. Ez lenne a hosszú kapcsolat titka? Persze, olykor ők is vitatkoztak, mert sok dologban nem értettek egyet. Apa hangosan, nagy gesztusokkal kísérte a mondandóját, Anya pedig halkan és higgadtan érvelt. Bár néha nála is elszakadt a cérna, s akkor földhöz vágott egy-két tárgyat (bár ezek sosem képeztek nagy értéket). Azonban sosem feküdtek le haraggal a szívükben. Robi szerette hallgatni Apja dörmögő hangját és anyja gyöngyöző kacaját, amikor helyre állt a béke.

Aznap, az éjszaka közepén, Robi izzadtságban úszva riadt fel. Álmában megint koszos, szakadt ruhában tért haza. Apja korholta, hogy miért nem vigyáz jobban a dolgaira, amikor annyit dolgoznak érte. Anyja a védelmére kelt, s így a szülei egymásnak estek. A veszekedés végén pedig már a válást emlegették. Ez volt az a pont, amikor Robi szeme kipattant. Kellet egy kis idő, amíg magához tért, s rájött, hogy rémálom volt az egész. Ivott az anyja által az éjjeli szekrényre készített pohár vízből, hogy leöblítse a keserű ízt, ami a torkát kaparta. Ez lenne a félelem íze? Nem akart vitát kiváltó tényező lenni. Semmiképpen. Az ablakon beszűrődő utcai lámpa fénye a tavaly készült családi fotóra esett, amin egymást átölelve, mosolyogva néztek a kamera lencséjébe. A fotó a nagyszülők kertjében készült, egy családi összejövetelen. Eszébe jutott, hogy milyen magányosnak és elhanyagoltnak érezte magát az ország másik végében élő unokatestvére a szülei válása miatt. Szerette volna felvidítani, így sokat labdáztak, fogócskáztak és társasjátékoztak azon a délutánon. Az emlék hatására egy mentő ötlet körvonalai kezdtek kibontakozni a fejében. Elhatározta, hogy reggel neki is fog a megvalósításának. Mosollyal az arcán merült újra álomba.

Frissen és tettre készen ébredt. Gyorsan felöltözött és leszaladt a konyhába, ahol anyja már elkezdte készíteni az uzsonnáját. Megkérte, hogy kettő szendvicset kenjen neki. Anyja nem fogott gyanút, mert örült, hogy végre rendesen kezd enni. Bátorságát összeszedte és az iskolába érve első útja Palihoz vezetett.

– Egészségedre Pali! – mondta, s mosolyogva átnyújtotta neki az egyik szendvicsét. Pali megszólalni sem tudott a döbbenettől.

Így ment ez két héten át. Hol egy müzliszeletet vitt neki almával vagy az anyja által sütött muffinból kínálta meg vagy a kiselejtezett színes ceruzáit adta oda. Olykor focizni vagy biciklizni is hívta. Többször is segítségét kérte a matematikai házi feladat elkészítéséhez, mert tudta, hogy abban Pali nagyon jó. Ezt meg is mondta neki. Az első két esetben elutasításba ütközött, de harmadszorra már hajlandó volt segíteni neki. Eleinte igyekezett eljátszani a ’nagyfiút’, de aztán szép lassan visszavett a flegma, lekezelő stílusából és egyre normálisabb lett. Robi fejében végig unokatestvére képe lebegett, aki elmondta milyen sokat jelentett neki az a végigjátszott délután, majd a baráti kapcsolatuk ápolása a köztük lévő nagy távolság ellenére.

Robi számára nem volt könnyű elengedni az előítéleteit Palival szemben, de nem akart többé koszos vagy szakadt ruhában hazamenni. Elege volt a félelemből és a gyomorgörcsökből. Bízott benne, hogy kezdeményezése sikerrel fog járni. Ő minden esetre napról – napra egyre jobban érezte magát a bőrében. Pali azonban a hónap végén kimaradt a suliból, mert anyjával másik városba költöztek. Sokan fellélegeztek az osztályban. Az iskolában töltött utolsó napján kicsit esetlenül ugyan, de Robitól mégis elkérte az elérhetőségeit. Felajánlotta, hogy szívesen segít neki továbbra is a matekban. Így indult egy, a világgal haragban álló srác felgyógyulása, ami egyben egy új barátság kezdetét is jelentette.

Az írásom az "Elengedés" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/elengedes/

Szülői büszkeség

Alig mert hinni a szerencséjének, amikor pirkadatkor végre rátalált. Örömében vad indiántáncba kezdett, majd hirtelen abbahagyta és lopva körbe lesett. Csendes volt minden. Nem csoda, hiszen a turisták még javában aludtak a faházakban. Egyedül csak az enyhe tavaszi szellő lengedezett, ami hajladozásra késztette az erdei fenyők ágait. Tóbiás szerette ezt a susogó hangot, megnyugtatta. Gyermekként úgy gondolta, hogy szerettei beszélnek így hozzá a szellemvilágból, s látják el tanácsokkal. Az idő múlásával azonban egyre kevésbé hitt már ebben.

Közel 20 év telt el a nagy tűzvész óta, ami a fél várost romba döntötte. Nem csak Tóbiás szüleit ragadta el, hanem az özvegy Faragó fiát is. Mindhárman tűzoltók voltak, s szolgálatteljesítés közben vesztették életüket. Nagyon nehéz időszak volt ez az árván maradt 6 éves fiú és az őt végül örökbe fogadó Faragó számára, de közösen indultak el a gyógyulás útján. Nem volt ám zökkenőmentes ez az út. Nemcsak a szeretteik elvesztését kellett feldolgozniuk, hanem meg kellett találniuk az egymás szívéhez vezető utat is. Nem volt semmi, ami a városban tartotta volna őket, így a közeli erdőben vásárolt telken telepedtek le, egy fenyőkkel és tölgyfákkal övezett tisztáson. Faragó a csörgedező patak mellett építette fel, a saját két kezével, a takaros faházát. Maga készítette el a benti és kinti bútorokat is, s közben bevezette Tóbiást is a fafaragás rejtelmeibe.
 
Tóbiás naponta innen biciklizett be az iskolába. A beilleszkedését nagyban segítette, hogy szívesen megajándékozta társait a faragott játékaival. Neki nem került nagy erőfeszítésbe az elkészítésük, de a többi gyerek számára különlegesség volt. Később is jól jött ez a tudása, amikor bentlakásos iskolába került, s végül erdésznek tanult. Fontosnak tartotta a szülei hivatását, így önkéntes tűzoltóként is számtalan esetben helyt állt. Ez a tudása jól jött az erdőtüzek felszámolása és megakadályozása esetén is. Sok időt és energiát fektetett a felvilágosító munkába. Nemcsak az iskolásoknak tartott előadásokat, hanem a turistacsoportoknak is, akik Faragó erdei vendégházaiban szálltak meg. Igen, az elmúlt évek alatt a kétszemélyes menedékhelyből egy turista paradicsom lett, ahol fiatalok és idősek egyaránt nyugalomra lelhettek testben és lélekben is.
 
Tóbiást mindig is hazahúzta a szíve és épp ideje volt, hogy átvegye a stafétabotot fogadott Apjától. Ó, nem! Az öreg Faragó sosem panaszkodott, de már terhére volt a turisták állandó kérdezősködése, az elszállásolásukkal járó teendők, az adminisztrációról már nem is beszélve. Egyedüllétre és pihenésre vágyott. Ha csak tehette, akkor az erdőt járta hűséges vadászkutyájával. Gyakran elsétált a hegy túloldalán lévő forráshoz, amiből a patakjuk is eredt. A közelében állt egy régi, elhagyatott vadászház, ami nagyon tetszett neki. Pontosabban csak elhagyatott volt. Az elmúlt hónap során munkások jelentek meg és elkezdték a felújítását. Nagyon takaros épület lett a végeredmény. Fájt érte a szíve, de ugyanakkor kíváncsian várta, hogy ki fog majd beköltözni.
 
Tóbiás két hétig titokban dolgozott a terve végrehajtásán. Nem volt könnyű dolga, mert a fogadott Apja folyton rajta tartotta a szemét, mint kölyök korában. A vállalkozással kapcsolatos feladatok átadása és átvétele jól haladt, így Faragó kezdte feleslegesnek érezni a magát. Visszavonulnia nem igen volt hova, mert a vendégek ki- és bemászkáltak folyton. Péntek reggel Tóbiás elkísérte a szokásos sétájára a hegyen túlra. Felidézték az emlékeiket, a közös életük kezdetét, amikor még ketten laktak a tisztáson lévő kis faházban, a számtalan együtt leküzdött akadályt és persze az örömteli pillanatokat.
 
Egyszer csak a felújított kis vadászház tornáca előtt álltak. A tornácon kézzel faragott pad és asztal volt, sőt a bejárati ajtón is látszott, hogy kézi munka. Tóbiás a zsebébe nyúlt és átadta a ház kulcsait Faragónak. A kerti bútorok és a bejárati ajtó terve azóta foglalkoztatta, hogy megvette fogadott Apjának az összeomlani készülő vadászlakot. Azon a hajnalon, amikor rátalált a hatalmas kidőlt tölgyfára, tudta, hogy a terve végre megvalósul. Faragó nem könnyen mutatta ki az érzéseit, de a szeme könnybe lábadt a büszkeségtől és az örömtől, amikor a faragásokban felismerte fogadott fia munkáját. Magához ölelte és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm, édes Fiam!”

 Az írásom az "Büszkeség" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/buszkeseg/ 
 

Egy kötött sál sorsfordító ereje

Szofi dideregve kapta magára a pamutköntösét, mert megint elromlott a fűtés a lakásában. A hangulatát az is tovább rontotta, hogy ez az incidens egy hétfői napra esett. Ezt a napot ki nem állhatta. Ha rajta múlt volna biztosan törölteti a naptárból. Bekapcsolta a hősugárzót, hogy picit átmelegedjen az egyszobás lakása. Kint süvített a szél, s érezhetően nulla alá csökkent a hőmérséklet. A hétfői túlélő ruhatárát átnézve a kedvenc farmernadrágja és a mohazöld pulóvere mellett döntött. Utálta, ha fáznia kell, ezért még kabátban visszaszaladt a szekrényhez, s beletúrt az egyik fiókba. Először egy szivárvány színekben tündöklő kötött sál került a kezébe, majd a hozzátartozó sapka és kesztyű is. Az elfeledett alkotói korszakának nyomai. Puha tapintású fonalból készültek, de sose viselte őket. Gondolt egyet, s magára tekerte a sálat, a szemébe húzta a sapkát, a kesztyűt pedig egyelőre zsebre vágta. A hátizsákját a vállára dobva indult munkába. A lépcsőházban elrobogott a nyugdíjas szomszédja, Terka néni mellett, aki már a reggeli sétájáról tért vissza Dorkával, az idős tacskóval. Ahogy kilépett az utcára, elkezdett a hó is szitálni. Ettől jobb kedve lett, s a hétfőt is elviselhetőbbnek kezdte érezni. Szerette, ahogy fehér lepel borul az utcákra, háztetőkre. Az irodában, ahol könyvelőként dolgozott, kellemes meleg volt. Készített egy forró teát, és belevetette magát a számlák, e-mailek feldolgozásába. Egy halk sikkantás zökkentette ki a koncentrálásból.

- Ó, ez milyen gyönyörű Szofi! Hol vetted? – kérdezte Alexa, a várandós kolléganője, a szivárvány sálját a kezében tartva.

- Én készítettem még évekkel ezelőtt.

- Te tudsz kötni? Ó, de szerencsés vagy! Tudod, arról álmodozom, hogy a babakelengye részeként legalább egy kis sapkát és sálat kötök a kis trónörökösnek. Olyan romantikus lenne. Tudnál nekem segíteni? Megtanítanál rá?

- Hát, nem tudom Alexa, már évek óta nem kötöttem. Biztosan találsz valaki mást, aki segít.

- Kérlek! Már annyi embert megkérdeztem, s lassan kifutok az időből. Csak pár órát adj, amíg belejövök a dologba. Nagyon, nagyon hálás lennék érte.

Szofi belenézett a kolléganője esdeklő tekintetébe, majd a pocakjára, s rájött, nincs szíve elutasítani, így felhagyott azzal, hogy további kifogásokat találjon.

- Hát, jó. Próbáljuk meg, de ne várj tőlem túl sokat. – Erre a válaszra örömében majdnem a nyakába ugrott Alexa, de még időben sikerült kitérnie előle. Megbeszélték, hogy az első órát az irodában tartják meg, péntek délután, a munka után.

Felfedezte, hogy a munkahelye közelében van egy hangulatos hobbi bolt, ahol a fonalak széles választékából lehetett válogatni. Így másnap, ebéd időben segített Alexának kiválasztani a szükséges eszközöket, vagyis kötőtűket és fonalakat, hogy a pénteki órán rögtön belevághassanak a megvalósításba. Természetesen ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, s legalább 10-féle gombolyaggal tért haza. A hét hátralévő részében igyekezett felfrissíteni a kötési tudományát, mert nem akart szégyenben maradni. Az első alkotását, egy rozsdabarna sálat, Terka néninek ajándékozta, aki megint a túl érzékeny torkára panaszkodott neki az egyik este.

Péntek reggel izgatottan készülődött, s éppen kilépett az ajtón, amikor a szomszédja megszólította.

- Szofi drága! Csodálatos ez a sál, olyan jó melegen tartja a torkomat. – lelkendezett. – Két hét múlva lesz az unokám, Tomi születésnapja. Olyan gyenge az egészsége, és nagyon féltem őt. Szívesen meglepném egy ehhez hasonló sállal. Megkötnéd neki, ha megkérlek rá? Nem kérem ingyen, megfizetem az árát.

- Most rohannom kell Terka néni, de majd holnap reggel bekopogok és megbeszéljük. – Széles mosollyal az arcán robogott le a lépcsőn. 

A munkaidő hamar elszállt, s máris az egyik kis tárgyalóban találta magát Alexával és egyik barátnőjével, akit a terhestornán ismert meg. Mindketten nagyon lelkesek voltak, s Szofi számára szokatlan volt, hogy ennyire odafigyelnek arra, amit mond. A bizalommal teli légkörnek hála, benne is hamar feloldódott a kezdeti feszültség. Sokat nevettek, s mindhárman nagyon élvezték a foglalkozást. A két tanítványa izgatottan távozott, hogy a hétvégén folytassák a megkezdett sálak kötését.

Az elkövetkező két hét folyamán többször is ellátogatott a hobbi boltba. A tulajdonosnőjével hamar baráti viszonyba kerültek, sok közös témájuk volt. Ennek köszönhetően bizományban is hazavihette a fonalakat, így Terka néni maga választhatott színt az unokájának és Dorka kutyának. Igen, az idős hölgy, a tacskója egészségéért is aggódott, ami meghatotta Szofit, így nekilátott egy kutyakabátka megkötésének is.

Aztán számára is váratlan módon, az események felgyorsultak. A privát kötő-tanfolyamának híre ment, s így hamarosan két kiscsoportja lett a munkahelyén, egy pedig a hobbi boltban. Egymás után kerültek ki a szebbnél szebb darabok a tanítványai kezei közül. 

Két hónappal később, egy újabb hétfői reggelen Szofi döbbenten vette észre magán a változás jeleit. Dúdolva készülődött munkába. Nyoma sem volt benne a korábbi keserűségnek, utálatnak, közömbösségnek. A helyét kíváncsisággal teli izgalom, szívet melengető bizsergés vette át, mert aznap este indult egy új tanfolyama a hobbi boltban. Megint olyan emberek között lehet majd, akik csodás dolgokat fognak készíteni, az ő segítségével. Hálát adott az elromlott fűtésért és a hideg időért, ami rákényszerítette, hogy elővegye a szivárvány sálját. Ez indította el a láncreakciót, aminek köszönhetően visszatért az életébe a kreatív önkifejezés, a szenvedély és az életöröm. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megállt a tükör előtt, amiből egy csillogó szemű lány nézett vissza rá, s nevetve kiáltotta:

- Imádom a hétfőket!

Az írásom az "Változás" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/valtozas/

Egy fiú El Camino útja

Simon alig várta, hogy elcsendesedjen a ház és végre kiosonhasson. Már nagy rutinja volt őrei kicselezésében, pedig csak 12 éves volt. Magas, csontos testalkatával, göndör fekete hajával és mélyenülő zöld szemeivel kitűnt az osztálytársai, lakótársai közül. Pizsamája fölött fekete pulóvert, sötétkék, kopott denim farmernadrágot, a lábán pedig a születésnapjára kapott barna bakancsot viselte. A hátizsákjába bepakolta már a féltett kincseit valamint a kamrából elcsent uzsonnahús konzervet, kekszet, almát és dobozos üdítőket. Nem a szokásos felfedező körútjára készült, hanem egy igazán nagyszabású kalandra. Megtapogatta a farzsebét, amibe a kerti munkával megkeresett zsebpénzét tette. Tudta, ha jól beosztja, akkor megvalósíthatja a kitűzött célját. Este 10 óra is elmúlt, mire a ház valamennyi lakója nyugovóra tért, s végre elindulhatott. A szobája ajtaját gondosan bezárta, hogy késleltesse az eltűnésének felfedezését. Szerencsére megszokták már, hogy hétvégén sokáig alszik, így ezzel is időt nyert, míg keresni kezdik. A falépcső egyidős volt az épülettel, recsegett – ropogott a sok használttól, így minden ügyességére szüksége volt, hogy hangtalanul jusson le a földszintre. A hátsó ajtót zárva találta, így a pince ablakán préselte ki magát. Egy darabig lélekszakadva futott, aztán, hogy ne keltsen feltűnést, lelassított és az utca kevésbé megvilágított oldalán haladt tovább az erdő felé. Előző nap fenyőágakkal letakarva, a nagy szikla mögött rejtette el a túrabiciklijét.

Két órája volt, hogy az erdőn keresztül eljusson a szomszédos városba. Szerencsére telihold volt és felhők sem takarták el a csillagokat. Az ezüstös félhomályban a fejlámpája fénye nyújtott még némi tájékozódási pontot, ahogy végigtekert a jól ismert erdei ösvényen. Az izmai megfeszültek az erőfeszítéstől, de nem lassított, mert el kellett érnie az utolsó buszt, ami a céljához vitte. Szerencsére volt egy biciklitároló a pályaudvar közelében, s így 15 perce maradt, hogy megvegye a jegyét és megkeresse az ötös peront, ahonnan a járata indult. A szíve a torkában dobogott, mert bár idősebbnek nézett ki a koránál, de valamelyik hivatalnoknak feltűnhetett, hogy egyedül van. Az őrangyala most sem hagyta cserben, mert sikerült minden kérdezősködés nélkül felszállnia. A busz majdnem tele volt már a hétvége miatt, de hátul, a sarokban talált egy helyet. Bevackolta magát és rögtön le is hunyta a szemét. Miután elindult a busz és végre rákanyarodtak a kivezető autópályára, megnyugodva kifújta magát, ellazította az izmait, s szinte rögtön el is aludt. Arra ébredt, hogy a busz egy éles kanyar után megáll egy benzinkútnál, egy 20 perces rövid pihenőre. Ő is felfrissítette magát, vett egy forró teát és evett pár kekszet. A nap első sugarai éppen felbukkantak a horizonton, amikor továbbindultak. Már csak nyolcan maradtak a buszon, amikor a hátizsákját magához szorítva ő is leszállt egy ébredező kisváros megállójában.

Sajnos nem tudta a pontos címet, a homályos emlékein kívül, csak egy kifakult fényképe volt az épületről, amit keresett. Abban bízott, hogy az utcákat járva hamarosan ráakad. Az első dolga az volt, hogy keresett egy várostérképet, ami alapján kidolgozta a kutatási stratégiáját. Két patak is átszelte a várost, s figyelmét a közelükben lévő utcákra összpontosította, mert a víz és egy fűzfa képe élénken élt az emlékezetében. Feltűnt neki egy vegyes kereskedés, ami előtt több bicikli is állt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve arrafelé vette az irányt. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, majd belépett. Az üzletben egy kék munkásruhát viselő ősz, szakállas férfi rendezgette a polcokon az árukat és kíváncsian fordult a belépő felé.

– Jó napot kívánok! Simon Collins vagyok és a segítségét szeretném kérni. A beadandó iskolai dolgozatom témája: Mutasd be turista szemmel egy város életét, nevezetességeit. Én az Önök kisvárosának bemutatását választottam. Arra gondoltam, hogy sokat segítene, ha először biciklivel bejárhatnám az utcákat, felfedezném a látnivalókat. Tudna nekem ebben segíteni? Van nálam pénz, tudok érte fizetni.

Az idős férfi összeráncolta homlokát és elgondolkozva nézett a fiúra, aki a hátizsákját a a kezében tartva, kicsit sápadtan állt előtte.
– Engem Tomas Johansennek hívnak, enyém ez az üzlet. Hol vannak a szüleid? Miért nem kísértek el?

– Az esszé a jövő hétre kell és ők ma is munkában vannak. Nagyon elfoglaltak, azonban délután értem jönnek majd. – Szemrebbenés nélkül sikerült ezt a hazugságot is kiejtenie a száján.

– Értem. Tulajdonképpen van is olyan kerékpárom, amit kölcsönadhatnék. Maria, a feleségem pedig a helyi könyvtáros valamint szívügye a helytörténeti gyűjtemény ápolása. Ő biztosan szívesen válaszol a kérdéseidre. A kék biciklit elviheted, nem kérek érte pénzt. Egy órakor zárok, addig kérlek hozd vissza.

– Természetesen. Nagyon szépen köszönöm. – Megkönnyebbülve hagyta el az üzletet, s a nyeregbe pattanva gyorsan elhajtott. Az üzlet tulajdonosa elgondolkodva, hosszan nézett utána.

Már két órája rótta az utcákat minden eredmény nélkül. Hamarosan vissza kell adnia biciklit és nem került közelebb a céljához. A város déli csücskében, a régi fahídnál lévő fűzfa tövében végül megpihent és megevett két almát. A házról készült fotót nézegette, amikor egy apró termetű, kék fejkendős, fekete ruhás nénike állt meg mellette a botjára támaszkodva.

– Eltévedt fiatalember? Nem talál haza? – kérdezte sípoló hangon.

– Nem, nem, csak keresek egy házat, ami ezen a kifakult fotón van, de sajnos nem akadok rá. – Olyan zavarba jött a váratlan kérdéstől, hogy önkéntelenül is az igazat mondta.

– Megnézhetem a képet fiatalember? Én már 85 éve itt élek, hátha segíthetek.
Simon megtörölte az izzadt tenyerét és megmutatta a képet. A nénike pár percig nézte (bár az izgatott fiú számára ez óráknak tűnt), s közben nagyokat hümmögött.

– Ez szerintem a régi Leitold villa lesz, de sajnos évekkel ezelőtt belecsapott a villám és leégett. Tudja fiatalember, fából volt az egész épület. A tulajdonosok végül a romok helyén újjáépítették a házat. Egyébként ott találja balra, az utca legvégén. – A botjával a hídon túli fasor felé mutatott.
Simon örömében megölelte a nénit, megköszönte a segítséget, majd a hátizsákját a vállára dobva eltekert a megadott irányba.

Tíz perc múlva kicsit kifulladva fékezett le a fekete kovácsolt vaskapu előtt, ami mögött ott magasodott a fotón látott épület modernebb változata. A felhajtón két autó és egy régi oldalkocsis motor állt valamint egy rózsaszín bicikli támasztotta a falat. Most mi tévő legyen? Sokszor elképzelte már, hogy megáll a ház előtt és becsönget. Ennél tovább azonban még sose jutott az álmodozásban.

– Segíthetek? Keresel valakit? -szólalt meg egy mély zengésű hang a háta mögött. Simon úgy megijedt, hogy a lába beleakadt az egyik pedálba és elveszítette az egyensúlyát. Ha a férfi nem kapja el a karjánál fogva, akkor minden bizonnyal a járdán landol, és az igazán kínos lett volna. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor felpillantva elakadt a szava. Egy magas, göndör fekete hajú, zöldszemű férfi állt vele szemben. Alig akart hinni a szemének, mert mintha saját maga idősebb kiadását látta volna megelevenedni. Kettőjük közül a férfi tért hamarabb magához.

– Gyere, bemegyünk, mert ezt a helyzetet nem az utcán kell megbeszélnünk. – Ezzel a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta a kaput és előreengedte Simont, aki rogyadozó lábakkal botladozott befelé a köves járdán. A kék biciklijét a rózsaszín mellé támasztotta, majd belépett a házba. Nem tudta mi fog történni, de érezte, hogy célhoz ért, a nagyszabású kalandja itt véget ért. Egy kényelmes fotelba ültették, sajtos pogácsával és mentás forró csokoládéval kínálták, amit annyira imádott. Vajon honnan tudták, hogy ez a kedvence? Ebben a pillanatban lépett a szobába, a vegyes kereskedésben megismert idős férfi, mögötte pedig egy barna, rövid hajú, filigrán termetű, idősebb asszony, aki miután meglátta, zokogva szorította magához Simont. Először őt faggatták ki töviről-hegyire, honnan érkezett, mit tud a szüleiről, mióta lakik a gyerekotthonban, hogyan került a városba, miként találta meg őket. Simon nem emlékezett a szüleire, a gondozói azt mondták, hogy autóbalesetben meghaltak. Csak két tárgy maradt utánuk: egy kis gravírozott aranymedál és a házat ábrázoló kifakult fotó, aminek hátára tollal egy évszám, a kisváros neve és az „Otthonom” szó volt írva. Ez volt minden öröksége. Simon szenvedélyesen kutatta a gyökereit, s mostanra gyűjtött bátorságot, hogy a tettek mezejére lépjen és megtalálja az „Otthonom”-nak nevezett házat.

A beszélgetés során kiderült, hogy Tomas és Maria Johansen a nagyszülei, a férfi, aki a kapuban szólította meg, pedig David, az édesanyja ikertestvére. Hároméves korában költöztek el a szülei a házból, mert külföldre mentek szerencsét próbálni. Két év alatt sokat költözködtek, s végül megszakadt velük a kapcsolat. A család még évekig próbált a nyomukra akadni, de sikertelenül. Az édesapja értett ahhoz, hogyan kell a nyomait eltüntetni, ha úgy tartotta jónak. A szeretett lányuk és unokájuk elvesztése nagyon megviselt mindenkit. Megmutatták a kandallón álló fényképet, amin az édesanyja Simont tartotta a karjaiban. Ez volt az a pont, amikor már nem bírta tovább és sírva fakadt nagymamája karjaiban. Érezte, hogy minden kicsorduló könnycseppel megkönnyebbül a lelke. Fogalma sem volt mit hoz a holnap, de tudta, hogy hazatalált, s egy boldogabb jövő elé néz.

Az írásom az "Szenvedély" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/szenvedely/