2015. szeptember 15.

Egy lakásfelújítás margójára



Juci a nagymamájától örökölt öblös, kényelmes, tengerzöld kárpitú puha fotelében üldögélt egy gőzölgő kávéscsészét tartva a kezében. A szeme boldogan csillogott, amikor végigpásztázta a frissen festett falakat, az új ablakokat, függönyöket. 63 négyzetméter mennyország. Végérvényesen és visszavonhatatlanul az övé volt a lakás. A saját tulajdona, amiért keményen megdolgozott.

Hálás volt a sorsnak és persze a barátnőjének, aki Robit, az ügyes kezű Mestert ajánlotta neki. A sajtóban és a munkahelyén is sok rém hír keringett a szakemberek megbízhatatlanságáról, a kiszolgáltatottságról. Robi két társával a megbeszélt időben pontosan megjelent. Festés előtt gondosan lefedték a parkettát, a csempét, az ablaküvegeket, a konyhabútort, hogy minél kevesebb takarítani való legyen majd a végén. A nem tervezett apró javításokat, kéréseket is ügyesen, gyakorlatiasan megoldották. A munkával egy nappal a kitűzött határidő előtt végeztek, mert reggeltől késő estig rövid szünetek beiktatásával keményen dolgoztak. A költségek csak kicsit haladták meg a tervezettet a közben felmerült változtatások miatt, de erre Juci számított is.

A lakásavatón sokan dicsérték a dizájnt és a minőségi kivitelezést, így az érdeklődőkkel örömmel megosztotta a Mester elérhetőségeit.

10 év múlva, amikor egy kertes házról szőtt álma testet öltött, nem töprengett sokat, hanem újra a Mestert hívta a felújításhoz. Robi azóta felkapott szakember lett, sokat dolgozott külföldön is, így az időpont egyeztetés nehezen ment. A szerencse azonban Juci mellé szegődött, mert sikerült másnapra összehozni a találkozót, ahol megbeszélték a feladatokat, munkadíjat és a kezdés várható időpontját. Boldogan újságolta a hírt a szeretteinek, ismerőseinek, akik vagy vele együtt örültek, vagy negatív tapasztalataikkal szórakoztatták.

Nem fogott gyanut, amikor egy állítólagos külföldi megbízás miatt egy hetes csúszással fogtak neki a felújításnak. Ez érzékenyen érintette Juci éves szabadságával kapcsolatos terveit, de igyekezett a végcélra koncentrálni. Örömmel látta, hogy a korábbihoz hasonló gondossággal fedi le a Mester a padlót és a bent lévő pár bútort. Aztán meglepve tapasztalta, hogy Robi nem dolgozta végig a napokat. A zűrös, gondokkal teli magánéletére hivatkozva általában ebédidőben elment és már nem is jött vissza. Ez a hozzáállás a két emberére is jellemző volt. Előfordult, hogy meg sem jelentek és a Mester egyedül dolgozott. Lassan haladt a felújítás, szabad szemmel szinte láthatatlan volt bármi előrelépés az egymást követő napokon. Juci tartott tőle, hogy nem férnek bele a kitűzött határidőbe. Ezt többször meg is említette a Mesternek, aki ilyenkor mindig megnyugtatta. Azonban hiába volt az időjárás-felelős tekintettel a helyzetre és a kis kertes ház tájékára nem terelt esőfelhőket, a munka nem készült el csak két hetes csúszással. Ez okozott némi kényelmetlenséget és nem várt kiadást Juci életében, mivel a régi lakását már eladta, s az átmeneti időszakot albérletben vészelte át, amit most meg kellett hosszabbítania. Tiszta szerencse volt, hogy az új bérlő csak egy hónap múlva költözött a helyére. Az is meglepetésként érte, hogy elszámoláskor a Mester egy magasabb óradíjat említett, mint amiben megállapodtak. Ezt nem hagyta annyiban, így a költségei a korábbihoz hasonlóan csak a tervezett mértékben lépték túl a kereteit.

A beköltözése utáni első este Juci kiült az ajándékba kapott kerti foteljába a kis teraszra. A kristálypoharából vörösbort kortyolgatva végignézett az új birodalmán és átgondolta a felújítás során szerzett tapasztalatait. Sokat tanult belőle és egy dologban biztos volt, a jövőben új Mester után kell majd néznie. Aztán nevetésben tört ki, mert eszébe jutott egy keleti bölcsesség:

„Amikor a tanítvány készen áll – a Mester megjelenik.
 

Az írásom megjelent a Minerva Capitoliuma  szeptemberi számában:  Minerva 2015 Szeptember
 
Itt pedig hozzájuthatsz a többi számhoz is: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

2015. szeptember 8.

Ha Kedd, akkor Kedves



Kedves, ez az első szó, ami az eszébe jutott, amikor felébredt. Óvatosan a jobb oldalára gördült, és lassan függőlegesbe tornázta magát. Az ágy szélén csukott szemmel üldögélve várta, hogy enyhüljön a szédülése, ami mostanában gyakran rátört. A jövő-menő frontokat okolta érte, mert az egyszerűbb volt, mint elfogadni, hogy idegileg kimerült. A nyitott ablakon beáramló balzsamos levegő felfrissítette, lábait becsúsztatta a tearózsaszín plüss mamuszába, ami puhán ölelte körül a lábfejét és az éjjeli szekrénybe kapaszkodva felkelt. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy barátnője szerint ez egyáltalán nem trendi viselet. A két karját kitárta az ég felé és nagyot nyújtózkodott. Végzett pár vállkörzést, megmasszírozta a nyakizmait, ami után sokkal jobban érezte magát. A konyhába érve feltette a vizet forrni a reggeli kávéjához, s közben visszament a szobába, ahol a FÜZET-ét hagyta. Igen, FÜZET, csupa NAGY betűvel. Három hónapja, egy keddi nap kapta a Kedvesétől, akivel azóta csak Skype-on tudták tartani a kapcsolatot. Heti egyszer 30 perc (1800 másodperc), ennyi jutott nekik. Nagyon kevés. Jól be kellett osztaniuk a rendelkezésükre álló időt. Ebből a célból kapta a FÜZET-et. Azóta ebben jegyzi fel naponta a gondolatait, örömeit, a pillanatokat, amiért oly hálás, s nem titkolja el a félelmeit, kétségeit sem a lapokon. Elkészítette a kávéját és a búzavirágos bögréjéből kortyolgatva, a reggeli napsütésben fellapozta, hogy átnézze az elmúlt hét bejegyzéseit. Kedd volt. A Kedvese várt rá.