A levendulás kaland

Harmatos reggelre ébredt. Nem tudta, hogy hétköznap vagy hétvége van. Számára minden nap egyformán kezdődött és végződött. Miután felkelt szokás szerint megnézte a faliújságnál a csoportbeosztást. A szőr is felállt a hátán, ahogy meglátta kivel került megint egy csapatba. Annyira felhúzta magát, hogy egy falat sem ment le a torkán a reggeliből.

Bí222-esnek hívták a dolgozót, akit a legjobban utált a világon. Habár egyszerre látták meg a napvilágot, a szülészeten olyan kavarodás volt, hogy neki egy későbbi hívókód jutott, a Bí232-es. 

Az iskolában sok mindent megtanítottak neki a pollengyűjtésről. Megmutatták, hogy milyen növényeket és virágokat érdemes felkeresni, hogyan kell őket megközelíteni, biztonságosan landolni és begyűjteni az értékes pollent. Nagyon élvezte a gyakorlati órákat és alig várta, hogy ő is munkába állhasson. A tanárok a potenciális veszélyforrásokra is felhívták a diákok figyelmét, de sosem kerültek életveszélyes helyzetbe.

Tanárai kedvelték Bí232-est, aki csendes, alkalmazkodó természetével nem zavart sok vizet. Sosem volt a társaság lelke, inkább 2-3 közeli barátjával dugta össze a fejét, kalandos történeteket találtak ki és játszottak el. Sokat olvasott a könyvtárban, és szívesen hallgatta az idősebb dolgozók tanulságos történeteit. Így cseperedett lelkes tanulóból szorgalmas dolgozóvá.

Bí222-es másmilyen kölyök volt. Gyakran járt az iskola mellé, ha meg is jelent, akkor sem figyelt az elhangzó tananyagra. Sokat bandázott és élen járt a mézkészletek megdézsmálásában. Vagánysága miatt nagy népszerűségnek örvendett társai körében, a lehengerlő beszédkészségével pedig mindig kidumálta magát a pácból. Dolgozóként is mindig a munka könnyebbik végét fogta meg.

Bí232, azért utálta Bí222-est, mert az pofátlanul learatta a babérokat mások orra előtt. Rendszeresen előfordult, hogy amikor egy tehetséges, de nem túl magabiztos dolgozó felfedezett egy kiváló mézelő helyet, akkor őt megelőzve repült haza és tudatta a többiekkel a koordinátákat. Mindezt úgy adta elő, mintha az ő érdeme lett volna a lelőhely megtalálása. Bí222 nem a tájat kutatta a megfelelő virágok után, hanem az ügyesebb csapattársait figyelte. 

Igen, neki ehhez volt tehetsége.

Bí232 gyakran ábrándozott hasonló népszerűségről, sikerről. Azonban ő szerette alaposan felmérni a terepet és csapattársaival is megkonzultálni az egyes virágokban, növényekben rejlő potenciált. Majd az összegyűjtött információ birtokában döntött, s adta le a jelentését. Utálta, ha Bí222 ott lebzselt körülötte, mert tudta, hogy őt csak a dicsőség érdekli. Előfordult az is, hogy félrevezető információkkal elcsalta a csapatot egy másik helyre, miközben ő hazarepült az értékes adatokkal.

Hát, a mai nap is kikapta a fenegyereket. Eldöntötte, hogy nem idegeskedik tovább, hanem teszi a dolgát a legjobb tudása szerint. 15-en hagyták el a kaptárt, s ő öt társával egy lilás folt felé vette az irányt. Nagyon jó illatokat hozott onnan a szél, ami reményt ébresztett benne. Szerette volna megdönteni a saját rekordját. 

Szerencsére szélcsendes reggel volt, így nagyobb erőfeszítés nélkül közelítette meg a helyszínt. Picit dühös lehet magára, mert a gyomra elkezdett reklamálni az elmaradt reggeli miatt. Csak magának ártott vele.

A célponthoz közeledve átgondolta, hogy milyen lila virágokról tanultak a suliban. Levendulára tippelt. Mind az öten sikeresen landoltak egy-egy bokron, s elkezdték felmérni a terepet, valamint mintát is gyűjteni. Bí222 is hozta a szokott formáját. Békésen napozgatott az egyik virágfüzéren.

Hirtelen egy nagy, barnás folt tűnt fel a látómezejében, ami pont abba a bokorba csapódott bele, ahol Bí222 lébecolt. Látni még nem látott, de már hallott hasonló esetről az öregektől. Ezek a négylábú fenevadak a kutya nevet viselték, és a legérzékenyebb pontjuknak az orrukat valamint a szemüket tartották a tapasztaltabb dolgozók.

Bí232 látta, hogy a kutya által keltett légáramlat elszédítette Bí222-t, aki így padlóra került. Szó szerint. A kutya már a mancsaival piszkálta, amikor Bí232 ösztönösen akcióba lendült, s megcélozta az eb orrát. Sikerrel járt, mert a kutya figyelme ráterelődött, s addig Bí222-nek sikerült elszelelnie. 

Az ötös fogat védelmezően körbefogta a sérültet, s így repültek egy kötelékben haza. Bí222-t az ápolók kezeire bízta, majd jelentést tett. A lelőhely nagyon ígéretesnek tűnt, de felhívta a figyelmet a négylábú veszélyforrásra is. Azt a javaslatot tette, hogy a vezetőség rendeljen ki rendfenntartókat a csapat mellé, akik segítenek a figyelemelterelésben, ha a kutya újra megjelenne. Az ötletét egyöntetűen elfogadták.

Bí232 ezután visszatért a szállására, ahol nagy meglepetésére Bí222 várta. Szerencsére az ijedtségen kívül semmi komoly baja nem esett, így nem tartották bent a kórházban. Egy percig némán meredtek egymásra, majd Bí222 megölelte, s megköszönte, hogy megmentette az életét. 

Bí232 soha többé nem irigyelte a Bí222-eshez hasonló dolgozók népszerűségét, sikerét. Látta, milyen sokba kerülhet ez. Akár egy életbe is.

Megfejtettem a Prérifarkas és Gyalogkakukk viszályának kiinduló okát

A Prérifarkas egy népes család legkisebb kölykeként látta meg a napvilágot. Bátyjai sikeres vadászok voltak és így nagy népszerűségnek örvendtek a falka körében. A szülők gyakran büszkélkedtek velük, a lányok pedig körülrajongták őket. Koraszülött volt, így sokat gyengélkedett, de azért folyton a nyomukban járt és próbálta ellesni az apróbb trükköket, hogy ő is a figyelem középpontjába kerülhessen. Sok csapdát állított fel, de rendszeresen üresen találta őket. A csali mindig eltűnt belőle. A falka jókat röhögött a magyarázkodásán, s baleknek tartották. Ez nagyon rosszul esett neki. A szülők is elvárták, hogy a saját lábára álljon. Egy nap úgy döntött, hogy lesben áll az egyik csapdánál és elkapja a ludast. Azonban a dolog rosszul sült el, mert valaki kupán csapta és reggel a konkurens falka tagjai találtak rá a saját csapdájában. Le is fotózták őt és a képeket megosztották mindenkivel. Szégyent hozott a családjára. Nagyon dühös lett, de legközelebb ő is felhasználta a technika vívmányát, s telepített egy fényképezőgépet egy csapda közelébe. Természetesen reggelre a csali eltűnt, és a fotóról egy gyalogkakukk pimasz arca vigyorgott rá.

Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg elégtételt nem vesz a rajta esett sérelmekért, s így visszaszerzi a családja és a falka megbecsülését. Így történt, hogy a Prérifarkas magányosan járőrözött a sivatagban és olyan párviadalokba bonyolódott a Gyalogkakukkal, amikben rendszeresen alulmaradt. A Gyalogkakukk számtalanszor próbált békejobbot nyújtani neki, de a düh, a kiközösítettség érzése és az önutálat olyan mélyen mardosta, hogy ezeket a jeleket már észre sem vette.

A kerti kaland

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis kertben élt Teca és Tódi, a rigó pár. Minden évben itt raktak fészket, hol a szőlőlugasban, hol a meggyfán vagy a fűzfán, és nevelték közösen a fiókáikat. 

Nem volt ez másképp idén sem, amikor 3 csemetéjük bontogatta a szárnyait. Arra azonban nem számítottak, hogy egy új lakó érkezése teljesen felborítja az éves rutinjukat. Megdöbbentek, amikor egyik reggel arra ébredtek, hogy szomszédjuk legkisebb fia, Csörike holtan hever az itató mellett. Pánikba estek, pár napig nem hagyták Fanninak, Ferinek és Fricinek, hogy elhagyják a fészket, inkább továbbra is ők hordták az ételt. Ez azonban nem mehetett így a végtelenségig. Roppant hőség volt és egyre megterhelőbb volt már a gyűjtögetés, etetés. 

Egy keddi napon óvatosan ereszkedett le Teca a gyerekekkel a fűre és elmélyülten kutattak a kukacok után. Frici megszomjazott, s oda röpült az itatóhoz. Egyszer csak egy hatalmas barna test rohant el a család mellett, egyenesen Frici irányába, aki az egészből semmit sem vett észre. Megfagyott az ereikben a vér, de akkor Tódi hirtelen ott termett és elterelte a fenevad figyelmét, így Frici csak elkábult a támadástól, szerencsére gyorsan magához tért és visszamenekült a fészekbe.

Igen veszélyessé vált az élet ebben az édenben. Teca és Tódi összedugta a fejét a többi rigó szülővel és megállapodtak abban, hogy őrséget állítanak, amikor a gyerekek a földön kutatnak élelem után vagy éppen a szárnyaikat próbálgatják. Így esett, hogy legközelebb, amikor a barna, csattogó fogú fenevad megjelent, az éppen őrszolgálatban lévő Teca időben jelzett és a többiek felröppentek a fákra. 

Az idő előrehaladtával kiismerték az új lakó szokásait, s rájöttek, hogyan lehet cukkolni, amin végtelenül jól szórakoztak. Sosem felejtették el Csörikét, és ezt a történetet minden új jövevénynek elmesélték okulásul.