Az utolsó közös emlék

A dugóban ülve eszébe jutott az apjával töltött utolsó hétvége. Gondos tervezést és jó pár egyeztetést igényelt a rendkívüli program megszervezése, de szívesen tette. Azon a szombati napsütéses kora reggelen izgatottan indult útnak. A jobb időket is látott sötétkék furgon, amit az egyik barátjától kért kölcsön, szerencsére az első próbálkozásra beindult. Minden gond és fennakadás nélkül kijutott a fővárosból. Időben elindult, mert tudta, apja számára a pontosság mindennél fontosabb. Kevés dolog hozta ki a sodrából, de a késés ezek közé tartozott. Reggel fél 9-kor fékezett le a kis vidéki ház kapuja előtt, ahol a gyerekkorát töltötte. Édesanyja tárt karokkal és egy forró öleléssel fogadta. A szemei nedvesen csillogtak, valószínűleg pár perce még sírhatott. Bármit megtett volna, hogy újra mosolyt csaljon az arcára és boldognak lássa. Türelmesen végighallgatta, hogy mi mindenre figyeljen, melyik gyógyszert mikor és milyen adagban kell beadnia. Ezután beléptek a nappaliba, ahol az öreg harcos már teljesen felöltözve, terepszínű gyakorlóruhájában várta. Az infúziós zacskó majdnem üres volt. Pont annyi idejük maradt, hogy elfogyasszanak közösen egy kávét pár sajtos pogácsával, mint a régi szép időkben. Átvette az összekészített sürgősségi táskát, meghallgatta anyja intelmeit, s kitolta apját a furgonhoz. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz.
Miután biztonságosan rögzítette a tolókocsit, maga is beszállt, majd integetve útnak indultak. A kínossá váló csend helyett berakott egy CD-t, amire apja egyik kedvenc zenéjét, egy indulót másolt rá. A visszapillantó tükörből látta, hogy mintha egy apró mosoly jelent volna meg azon a gyűrött, viharvert arcon. „Talán mégis sikerülni fog.” – gondolta megkönnyebbülve.
A hegyek között megbújó magánlőtéren VIP vendégeknek kijáró felhajtással fogadták mindkettőjüket. Maga a lőtér vezetője kísérte őket a lőállásukhoz, ahol ismertette a biztonsági szabályokat. Édesapja láthatóan felélénkült, amikor a kezébe helyezték a fegyvert. Szeretettel simogatta. Látszott, hogy az emlékei között barangol. Számottevő segítséggel, de sikerült összesen 20 lövést leadnia a vaddisznót ábrázoló célpontra. A végén egy emléklap kíséretében a kilyuggatott lőlapot is megkapta, amit boldogan ölelt magához. A furgonban bekötötte neki a következő infúziót, ahogy édesanyja mutatta és hazaindultak.
Otthon segített ágyba fektetni apját, aki rögtön el is aludt a lőlappal a kezében és mosollyal az arcán. Édesanyja szeme is újra csillogott. Lehet, hogy apja nem fog emlékezni a történtekre, de anyja igen, és ez őt is boldoggá tette.

Az írásom az "Elmúlás" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/elmulas/