Egy fiú El Camino útja

Simon alig várta, hogy elcsendesedjen a ház és végre kiosonhasson. Már nagy rutinja volt őrei kicselezésében, pedig csak 12 éves volt. Magas, csontos testalkatával, göndör fekete hajával és mélyenülő zöld szemeivel kitűnt az osztálytársai, lakótársai közül. Pizsamája fölött fekete pulóvert, sötétkék, kopott denim farmernadrágot, a lábán pedig a születésnapjára kapott barna bakancsot viselte. A hátizsákjába bepakolta már a féltett kincseit valamint a kamrából elcsent uzsonnahús konzervet, kekszet, almát és dobozos üdítőket. Nem a szokásos felfedező körútjára készült, hanem egy igazán nagyszabású kalandra. Megtapogatta a farzsebét, amibe a kerti munkával megkeresett zsebpénzét tette. Tudta, ha jól beosztja, akkor megvalósíthatja a kitűzött célját. Este 10 óra is elmúlt, mire a ház valamennyi lakója nyugovóra tért, s végre elindulhatott. A szobája ajtaját gondosan bezárta, hogy késleltesse az eltűnésének felfedezését. Szerencsére megszokták már, hogy hétvégén sokáig alszik, így ezzel is időt nyert, míg keresni kezdik. A falépcső egyidős volt az épülettel, recsegett – ropogott a sok használttól, így minden ügyességére szüksége volt, hogy hangtalanul jusson le a földszintre. A hátsó ajtót zárva találta, így a pince ablakán préselte ki magát. Egy darabig lélekszakadva futott, aztán, hogy ne keltsen feltűnést, lelassított és az utca kevésbé megvilágított oldalán haladt tovább az erdő felé. Előző nap fenyőágakkal letakarva, a nagy szikla mögött rejtette el a túrabiciklijét.

Két órája volt, hogy az erdőn keresztül eljusson a szomszédos városba. Szerencsére telihold volt és felhők sem takarták el a csillagokat. Az ezüstös félhomályban a fejlámpája fénye nyújtott még némi tájékozódási pontot, ahogy végigtekert a jól ismert erdei ösvényen. Az izmai megfeszültek az erőfeszítéstől, de nem lassított, mert el kellett érnie az utolsó buszt, ami a céljához vitte. Szerencsére volt egy biciklitároló a pályaudvar közelében, s így 15 perce maradt, hogy megvegye a jegyét és megkeresse az ötös peront, ahonnan a járata indult. A szíve a torkában dobogott, mert bár idősebbnek nézett ki a koránál, de valamelyik hivatalnoknak feltűnhetett, hogy egyedül van. Az őrangyala most sem hagyta cserben, mert sikerült minden kérdezősködés nélkül felszállnia. A busz majdnem tele volt már a hétvége miatt, de hátul, a sarokban talált egy helyet. Bevackolta magát és rögtön le is hunyta a szemét. Miután elindult a busz és végre rákanyarodtak a kivezető autópályára, megnyugodva kifújta magát, ellazította az izmait, s szinte rögtön el is aludt. Arra ébredt, hogy a busz egy éles kanyar után megáll egy benzinkútnál, egy 20 perces rövid pihenőre. Ő is felfrissítette magát, vett egy forró teát és evett pár kekszet. A nap első sugarai éppen felbukkantak a horizonton, amikor továbbindultak. Már csak nyolcan maradtak a buszon, amikor a hátizsákját magához szorítva ő is leszállt egy ébredező kisváros megállójában.

Sajnos nem tudta a pontos címet, a homályos emlékein kívül, csak egy kifakult fényképe volt az épületről, amit keresett. Abban bízott, hogy az utcákat járva hamarosan ráakad. Az első dolga az volt, hogy keresett egy várostérképet, ami alapján kidolgozta a kutatási stratégiáját. Két patak is átszelte a várost, s figyelmét a közelükben lévő utcákra összpontosította, mert a víz és egy fűzfa képe élénken élt az emlékezetében. Feltűnt neki egy vegyes kereskedés, ami előtt több bicikli is állt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve arrafelé vette az irányt. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, kihúzta magát, majd belépett. Az üzletben egy kék munkásruhát viselő ősz, szakállas férfi rendezgette a polcokon az árukat és kíváncsian fordult a belépő felé.

– Jó napot kívánok! Simon Collins vagyok és a segítségét szeretném kérni. A beadandó iskolai dolgozatom témája: Mutasd be turista szemmel egy város életét, nevezetességeit. Én az Önök kisvárosának bemutatását választottam. Arra gondoltam, hogy sokat segítene, ha először biciklivel bejárhatnám az utcákat, felfedezném a látnivalókat. Tudna nekem ebben segíteni? Van nálam pénz, tudok érte fizetni.

Az idős férfi összeráncolta homlokát és elgondolkozva nézett a fiúra, aki a hátizsákját a a kezében tartva, kicsit sápadtan állt előtte.
– Engem Tomas Johansennek hívnak, enyém ez az üzlet. Hol vannak a szüleid? Miért nem kísértek el?

– Az esszé a jövő hétre kell és ők ma is munkában vannak. Nagyon elfoglaltak, azonban délután értem jönnek majd. – Szemrebbenés nélkül sikerült ezt a hazugságot is kiejtenie a száján.

– Értem. Tulajdonképpen van is olyan kerékpárom, amit kölcsönadhatnék. Maria, a feleségem pedig a helyi könyvtáros valamint szívügye a helytörténeti gyűjtemény ápolása. Ő biztosan szívesen válaszol a kérdéseidre. A kék biciklit elviheted, nem kérek érte pénzt. Egy órakor zárok, addig kérlek hozd vissza.

– Természetesen. Nagyon szépen köszönöm. – Megkönnyebbülve hagyta el az üzletet, s a nyeregbe pattanva gyorsan elhajtott. Az üzlet tulajdonosa elgondolkodva, hosszan nézett utána.

Már két órája rótta az utcákat minden eredmény nélkül. Hamarosan vissza kell adnia biciklit és nem került közelebb a céljához. A város déli csücskében, a régi fahídnál lévő fűzfa tövében végül megpihent és megevett két almát. A házról készült fotót nézegette, amikor egy apró termetű, kék fejkendős, fekete ruhás nénike állt meg mellette a botjára támaszkodva.

– Eltévedt fiatalember? Nem talál haza? – kérdezte sípoló hangon.

– Nem, nem, csak keresek egy házat, ami ezen a kifakult fotón van, de sajnos nem akadok rá. – Olyan zavarba jött a váratlan kérdéstől, hogy önkéntelenül is az igazat mondta.

– Megnézhetem a képet fiatalember? Én már 85 éve itt élek, hátha segíthetek.
Simon megtörölte az izzadt tenyerét és megmutatta a képet. A nénike pár percig nézte (bár az izgatott fiú számára ez óráknak tűnt), s közben nagyokat hümmögött.

– Ez szerintem a régi Leitold villa lesz, de sajnos évekkel ezelőtt belecsapott a villám és leégett. Tudja fiatalember, fából volt az egész épület. A tulajdonosok végül a romok helyén újjáépítették a házat. Egyébként ott találja balra, az utca legvégén. – A botjával a hídon túli fasor felé mutatott.
Simon örömében megölelte a nénit, megköszönte a segítséget, majd a hátizsákját a vállára dobva eltekert a megadott irányba.

Tíz perc múlva kicsit kifulladva fékezett le a fekete kovácsolt vaskapu előtt, ami mögött ott magasodott a fotón látott épület modernebb változata. A felhajtón két autó és egy régi oldalkocsis motor állt valamint egy rózsaszín bicikli támasztotta a falat. Most mi tévő legyen? Sokszor elképzelte már, hogy megáll a ház előtt és becsönget. Ennél tovább azonban még sose jutott az álmodozásban.

– Segíthetek? Keresel valakit? -szólalt meg egy mély zengésű hang a háta mögött. Simon úgy megijedt, hogy a lába beleakadt az egyik pedálba és elveszítette az egyensúlyát. Ha a férfi nem kapja el a karjánál fogva, akkor minden bizonnyal a járdán landol, és az igazán kínos lett volna. Már éppen belekezdett volna a magyarázkodásba, amikor felpillantva elakadt a szava. Egy magas, göndör fekete hajú, zöldszemű férfi állt vele szemben. Alig akart hinni a szemének, mert mintha saját maga idősebb kiadását látta volna megelevenedni. Kettőjük közül a férfi tért hamarabb magához.

– Gyere, bemegyünk, mert ezt a helyzetet nem az utcán kell megbeszélnünk. – Ezzel a zsebéből elővett kulccsal kinyitotta a kaput és előreengedte Simont, aki rogyadozó lábakkal botladozott befelé a köves járdán. A kék biciklijét a rózsaszín mellé támasztotta, majd belépett a házba. Nem tudta mi fog történni, de érezte, hogy célhoz ért, a nagyszabású kalandja itt véget ért. Egy kényelmes fotelba ültették, sajtos pogácsával és mentás forró csokoládéval kínálták, amit annyira imádott. Vajon honnan tudták, hogy ez a kedvence? Ebben a pillanatban lépett a szobába, a vegyes kereskedésben megismert idős férfi, mögötte pedig egy barna, rövid hajú, filigrán termetű, idősebb asszony, aki miután meglátta, zokogva szorította magához Simont. Először őt faggatták ki töviről-hegyire, honnan érkezett, mit tud a szüleiről, mióta lakik a gyerekotthonban, hogyan került a városba, miként találta meg őket. Simon nem emlékezett a szüleire, a gondozói azt mondták, hogy autóbalesetben meghaltak. Csak két tárgy maradt utánuk: egy kis gravírozott aranymedál és a házat ábrázoló kifakult fotó, aminek hátára tollal egy évszám, a kisváros neve és az „Otthonom” szó volt írva. Ez volt minden öröksége. Simon szenvedélyesen kutatta a gyökereit, s mostanra gyűjtött bátorságot, hogy a tettek mezejére lépjen és megtalálja az „Otthonom”-nak nevezett házat.

A beszélgetés során kiderült, hogy Tomas és Maria Johansen a nagyszülei, a férfi, aki a kapuban szólította meg, pedig David, az édesanyja ikertestvére. Hároméves korában költöztek el a szülei a házból, mert külföldre mentek szerencsét próbálni. Két év alatt sokat költözködtek, s végül megszakadt velük a kapcsolat. A család még évekig próbált a nyomukra akadni, de sikertelenül. Az édesapja értett ahhoz, hogyan kell a nyomait eltüntetni, ha úgy tartotta jónak. A szeretett lányuk és unokájuk elvesztése nagyon megviselt mindenkit. Megmutatták a kandallón álló fényképet, amin az édesanyja Simont tartotta a karjaiban. Ez volt az a pont, amikor már nem bírta tovább és sírva fakadt nagymamája karjaiban. Érezte, hogy minden kicsorduló könnycseppel megkönnyebbül a lelke. Fogalma sem volt mit hoz a holnap, de tudta, hogy hazatalált, s egy boldogabb jövő elé néz.

Az írásom az "Szenvedély" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/szenvedely/ 

Kinek adod életed karmesteri pálcáját?

Hiába mondta az Indiából származó barátnője, hogy a döntése meghozatalakor hallgasson a belső hangjára, ő bizony nem hallott az ég világon semmit. Pontosabban olyan hangzavar uralkodott a fejében, hogy fogalma sem volt arról, közte van-e az a bizonyos belső hang. Már napok óta nem aludta végig az éjszakát, így a kialvatlanság is fokozta a rossz közérzetét. Pedig ez így nem mehetett tovább. Nem szerette a gyógyszereket, de végül bevett egy altatót, s ennek köszönhetően végre frissen ébredt. Reggeli közben jött az ötlet, hogy beazonosítja az egyes szólamokat a fejében és így talán rábukkan a saját hangjára is. Ettől mindjárt jobb kedvre is derült. Már a buszon ült, amikor felfigyelt a fejében zajló párbeszédre:

- No erre, igazán kíváncsi leszek. Még hogy szólamok. Én vagyok itt egyedül és kész.

- Igen? És ki vagy te?

- Én vagyok az életed karmestere. A saját szórakoztatásomra osztom ki a szerepeket, súgok és figyelem a reakcióidat.

- Hogy érted ezt?

- Hát, emlékszel az állásinterjúdra, amikor a mosdóban még az utolsó pillanatban igazgattad a ruhádat és közben kiszakítottad a harisnyádat? Hát, akkor azt súgtam, hogy elengedhetetlen a tökéletes kinézet, s még egyszer meg kell bizonyosodnod róla.

- Esős és szeles idő volt, muszáj volt megigazítanom a hajamat és letörölnöm a felcsapódott sarat. Arról nem tehettem, hogy az idegesség miatt beakadt a körmöm a harisnyámba.

- Persze, persze, hogyne.

- Különben is megkaptam az állást. Jól kezeltem a helyzetet.

- Igen, én is jól szórakoztam.

Fékek csikorgása zökkentette ki a párbeszédből, így nem felejtett el leszállni a szokásos megállónál, s időben beért a munkahelyére. Rögtön egy projekt megbeszéléssel indított, utána pedig egész nap három külföldi kollégát kísérgetett, s így nem volt ideje töprengeni. Hazafelé pedig már úgy gondolta a reggeli dialógus csak hallucináció volt.

- Még hogy hallucináció! Kikérem magamnak! Hagytam, hogy a szereped szerint a munkádra koncentrálhass.

- Szóval még te tettél nekem szívességet? Hát ez igazán ’kedves’ volt tőled. És most mi jön? Milyen szerepet szánsz nekem?

- Viccelődünk, viccelődünk? Igenis, nagyon sokat köszönhetsz nekem. Én tudom, mi a legjobb a neked.

- Te jó ég! Mintha csak a szüleimet hallanám!

- Talán azért, mert az ő repertoárjukból is merítek, amikor tanácsra, segítségre szorulsz.

- Tudod mit? Dugulj el!

Arra eszmélt, hogy a közvetlenül mellette álló idősebb férfi és két tinédzser lány kérdő tekintettel néznek rá. Te jó ég! Hangosan mondta volna ki azokat a szavakat? Érezte, ahogy zavarában elpirul, s ezért lesütötte a szemét. Szerencséjére pont akkor nyílt ki a busz ajtaja és gyorsan lemenekült. A hűvös esti levegő magához térítette, s felfedezte, hogy két megállóval hamarabb szállt le a kelleténél. Pánikba esett, hogy el fog késni a találkozóról. A találkozóról, ami gyökeresen megváltoztathatja az életét. Szinte futva indult tovább.

- Gratulálok! Ezt jól megcsináltad! Amire odaérsz, folyni fog rólad az izzadság, csapzott lesz a hajad és űzött a tekinteted. Jó benyomást fogsz tenni, mondhatom.

Olyan hirtelen állt meg a járda közepén, hogy a mögötte érkező biciklista majdnem beleütközött. Még hallotta, hogy kerge tyúknak nevezi és elküldi melegebb éghajlatra, de aztán a figyelmét a mellette lévő kirakat ragadta meg. Egy hangszereket és zenei CD-ket árusító kis üzlet volt. A kirakat ízlésesen volt berendezve, a központi helyen egy TV monitorja állt. A felvételen éppen a hegedűsöket mutatták, akik átszellemült arccal, olykor a karmesterre pillantva játszottak. A kirakat üvegéről pedig egy borzas, sápadt, karikás szemű, zaklatott tekintetű nő arca nézett rá vissza. Ez ő lenne? Ekkor meghallotta a hangszóróból kiszűrődő szimfonikus zenét, majd a kórus énekét is. Nagyon fülbemászó dallam volt és ez gondolatban visszarepítette a tanuló éveihez. Akkor tagja volt a középiskolai énekkarnak is, és gyakran énekelt szólókat. Az énektanárnője tehetségesnek tartotta, bátorította a továbbtanulásra. Nagyon élvezte a fellépéseket, sok kalandban volt része a kórustársakkal. Aztán végül mégis más (jövedelmezőbb) pályát választott, s felhagyott az énekléssel is. 

- Nincs azzal semmi gond, hogy más pályát választottál, hiszen szereted a munkádat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adnod magad, az álmaidat, azokat a dolgokat, amiket régen élveztél. Mi akadályoz meg abban, hogy leporold az énektudásodat? Hiszen otthon, ha fülbemászó dalt játszanak a rádióban, szoktál még énekelni. Jó kedvre derít, ugye? Biztosan találsz egy olyan énekkart a közeledben, akik örömmel fogadnak a tagjaik közé. Új közösségbe kerülsz és feledhetetlen élményeket gyűjtesz. Nincs veszteni valód! Vágj bele!

Egy kamion kürthangja térítette magához, s a kirakatból most már egy mosolygó szemű bár kissé zilált frizurájú nő arca tekintett rá vissza. Gyorsan az órájára nézett, s nyugodt tempóban továbbindult.

Maga sem érti hogyan, de mégis pontosan érkezett a találkozóra. Nagyon nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát, eszébe jutottak a megfelelő szavak, kifejezések, meggyőzően érvelt. Úgy érezte, sikerült jó benyomást tennie. Olyan álomszerű volt az egész, hogy szinte meg sem lepődött, amikor az egyik beszélgető partnerre megemlítette, hogy éppen új tagokat toboroznak a kórusukba. Meg is adta a karvezető elérhetőségeit.

Már az ágyában szunyókált, amikor rádöbbent, hogy nagy valószínűséggel azt a bizonyos belső hangot hallotta, ott a kirakat előtt. Olyan szeretettel, elfogadással és gondoskodóan beszélt hozzá, hogy csak az lehetett. Azzal a tudattal aludt el, hogy ennek a karmesternek a segítségével egy új élet küszöbén áll.

Az írásom az "Zene" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/zene/
 

Egy újrakezdő kalandjai a Pilisi hastánc és jóga táborban

A kihúzott kanapén félig fekve ülök, a hátam mögött és a fenekem alatt is egy-egy párnával, mert lerobbant a derekam. Olyan turbulens változás zajlik bennem, s lassan ennek hatására körülöttem is, hogy a szervezetem időt kért a feldolgozásához. Hála Árpinak, a masszőrömnek, és a pihenésnek egyre jobban és jobban vagyok. Kint süt a nap, a falevelek lengedeznek a délnyugati szélben, s gondolataim visszakalandoznak az augusztusi jóga táborhoz. Lassan hagyománnyá válik, hogy nyáron megjutalmazom magam pár nappal, amikor elutazom és képzett oktató segítségével felelevenítem a jógás tapasztalataimat, kilépek a kényelmes komfortzónámból új élmények megtapasztalása révén. Első alkalommal olyan csoporthoz csatlakoztam, ahol senkit sem ismertem, de utána már barátok, ismerősök közé tértem vissza, idén azonban sajnos nem került megrendezésre a tábor.

Nem csüggedtem el, mert eszembe jutott Iyengar jóga oktató barátnőm, Marcsi, aki viszont szervezett jóga tábort a Pilisbe. Ez kiváló lehetőség volt arra, hogy újra felvegyük a barátságunk fonalát. Az már csak a hab volt a tortán, hogy ez egy hastánc táborral kombinált buli volt. A „kipróbálom ezt a mozgásformát is” korszakomnak köszönhetően megvoltak az alap mozdulatok valahol a tudatalattimban. Szóval előkotortam a fiók mélyéről a hastánckendőmet és bedobtam a bőröndbe a jógás cuccaim mellé.

Az életmódváltásomnak kívántam egy lökést adni a részvétellel. Az nem volt titok előttem, hogy a béka feneke alatt van a kondim, így már az első jóga és hastánc foglalkozás után éreztem a hatást. Azt megfogadtam, hogy a maximalizmusra való hajlamomat háttérbe szorítom, s a megérzéseimre hallgatva, jó érzéssel teszem a dolgom és a legtöbbet hozom ki az adott helyzetből. Ennek köszönhetően nem idegesítettem fel magam azon, hogy nem vagyok olyan hajlékony, amilyenre emlékeztem, hiszen így majd látványosabb lesz a fejlődésem. Klassz volt, hogy egy-egy hastánc órán részt vehettem, mert átmozgattam a testemet és élveztem a zenét is. Már a második nap döntéshelyzet elé állított a program, mert osztódni nem tudtam, így a kertben tartott jóga óra nyert a hastánc koreográfia betanulásával szemben. Azzal vigasztaltam magam, hogy nézőközönségre is szükségük van a lányoknak majd a záróesten. Így is volt. Nagyon lelkesen, kecsesen mozogtak, hajladoztak a bemutatón. A sok próba, gyakorlás meghozta az eredményét, s összeállt az előadás.

Nagyon élveztem, hogy nem volt időm problémázgatni, agyalni dolgokon, mert olyan pörgős volt a program. Kipróbáltam milyen darbukán játszani (egy alul nyitott homokóra alakú Észak-Afrikából származó népi hangszer, dob), festettem mandalát, voltam jazz orientál órán, transzhastáncon, Mátrix élménybemutatón. Nem jutottam el masszázsra, lemaradtam a csillámtetkózásról és kimaradtam pár csapatépítő beszélgetésből is (sajna nem bírtam késő éjjelig vagy inkább kora hajnalig ébren maradni). Élveztem a különböző korosztályba tartozó hastáncos csajok fellépéseit, a belőlük (is) áradó életszeretetet, a sok nevetést, ölelést, a közös étkezéseket, a szülinaposok megünneplését.

Nagyszerű szobatársaim voltak (Gabi és Csilla), akikkel jót dumáltunk és azon leszek, hogy életben tartsam a barátságunk csíráját. Hálás vagyok, hogy mindenki (a szervezők: Sütő Marcsi, Mahasti és KisEszti; valamint a táboros nőtársaim) elfogadott olyannak, amilyen vagyok, amit az adott helyzetben nyújtani tudtam. Tényleg sikerült jelen lennem, minden elvárás nélkül, s ezért jól éreztem magam. Izgalmas és harmóniát teremtő belső utazás volt számomra, sok tanulsággal.

 A tábor végén kaptam az alábbi idézetet. Mint tudjuk, nincsenek véletlenek.

„Ha bátorságod van, lesz merszed a kockáztatáshoz, lesz erőd a lelkesedéshez, lesz bölcsességed az alázathoz. Belső összhangod szilárd alapja a bátorság. (Keshavan Nair)

Egy élmény volt veletek, Csajok! Köszönöm!

Kakukk a fészekben

Elemi erővel támadt fel a szél és kezdett szakadni az eső. Flóra verejtékben úszva riadt fel a rémálmából és lelki szemei előtt megjelent a délután felfedezett madárfészek. Aggódva gondolt a lakóira.

Teca és Tódi, a feketerigó pár tavaly már sikeresen felnevelt egy fészekaljnyi csemetét a Kertben. Idén a szőlőlugas egyik rejtett zugát nézték ki és ott raktak fészket. Optimistán újból nekifutottak a családalapításnak. A barna, csattogó fogú fenevad jelenlétéhez hozzászoktak már. Előfordult, hogy sportot űztek a bosszantásából. Élelem után kutattak a gyepen, s gyakran csak az utolsó pillanatban emelkedtek a levegőbe, mielőtt a házőrző elérhette volna őket. A helyzet azonban megváltozott, amikor elkezdték repülni tanítani a négy fiókájukat. A kicsik kezdetben esetlenül egyensúlyoztak a lugas ágain, olykor hajszálon múlott, hogy nem zuhantak a földre. Ahogy teltek-múltak a napok egyre bátrabban távolodtak el a fészektől. Egyenként vettek repülő órát a szülőktől, hárman alkotva egy köteléket. Aztán egy szombat délután megtörtént a tragédia. Az egyik gyakorlatozásra felfigyelt a házőrző is és szokás szerint ugatva eredt a trió nyomába. Hiába igyekezett Teca és Tódi magára terelni a fenevad figyelmét, a kis fióka nem volt még elég gyors, nem tudott időben magasabbra szállni, így az eb fogai között lelte halálát. Egy hétre rá hasonló sorsra jutott egy másik testvére is. Csupán ketten érték meg a felnőttkort. Az élet ment tovább a maga útján a Kertben. Teca és Tódi újra nekifogott a családalapításnak. Készítettek egy másik fészket és változatlan szorgalommal gyűjtötték az élelmet a négy újabb fiókának. Mindenki tette a dolgát.

Flóra szeméből kiröppent az álom, s felkelt, hogy igyon egy pohár vizet. Ezután a kedvenc puha plédjével bevackolta magát a Kertre néző fotelba és várta a természet ébredését. Közben a világ dolgain töprengett. Alig múlt 30 éves mégis öregnek, kimerültnek és végtelenül szomorúnak érezte magát. Ugyan mi az ő vesztesége, a rigópár veszteségéhez képest? Valószínűleg az állatok nem agyalnak annyit, mint az emberek. Ők legalább együtt viselik az élet terheit, míg ő egyedül van. Megint. 5 hónap telt el az Ottóval történt szakítása óta, de még mindig nagyon sajnálta magát. A múlt évben egy céges partin kezdődött minden. Gyorsan megtalálták a közös hangot és rangidősként szívesen segített az újoncnak eligazodni az épület és a munkatársi kapcsolatok útvesztőjében. Egyre több szabadidős programot szerveztek, sokat nevettek és jól érezték magukat. 3 hónap együttjárás után Ottó hozzáköltözött, mert az albérletét felmondták. Ez akkor praktikus és logikus megoldásnak tűnt. Vajon másképp alakult volna a kapcsolatuk, ha akkor nemet mond? Ezt már sokszor végiggondolta, de nem lett okosabb. Szerelmes volt és boldognak érezte magát a férfival. Az év vége felé tűnt fel csak neki, hogy a határidős feladatokra hivatkozva egyre tovább maradt bent az irodában, a vidéki kiszállásokat is igénylő feladatai valamint a külföldi utak miatt szinte alig töltötték együtt a hétvégéket. Az együttléteik ellaposodtak, alig beszélgettek a munkahelyi témákat leszámítva, a közös programok alatt pedig lélekben mintha máshol járt volna a férfi. Flóra változtatni akart, mert fontos volt számára ez a kapcsolat, s egyre inkább fusztrálta a helyzet. Ottó azonban nem a várt módon reagált. Egyáltalán nem akart tenni azért, hogy a fennálló viszony megváltozzon. Majd nekitámadt, hogy ő vinni szeretné valamire, előrelépni a ranglétrán és ezért keményen kell dolgoznia, bizonyítania kell. Ezt Flóra igazán megértheti. Hát meg is értette, mégpedig a megismerkedésük egy éves évfordulóján. Ő egy saját készítésű fotóalbummal és vacsorával készült meglepni a férfit, ehelyett ő lepődött meg, amikor Ottó közölte, hogy elköltözik, mert másba szerelmes. Később derült ki, hogy egyik vidéki útján ismerte meg a nagy Őt, akivel azóta már családot is alapított. Ennél már csak a kolléganői sajnálkozó tekintetét volt rosszabb nap, mint nap elviselnie. Szerencsére pár héten belül elvonta a figyelmüket egy újabb bimbózó céges románc.

Arra ébredt, hogy a felkelő nap sugarai kellemesen melengetik az arcát. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait és végigtekintett a Kerten. A gyep fűszálain csillogott a harmat, a szőlőlugas leveleiről még csepegett a víz és a meggyfán piroslott már a gyümölcs. Hamarosan felbukkant Teca majd Tódi is, s fürgén elkezdték összeszedni a gilisztákat, akiket az éjszakai eső kényszerített a felszínre. A házőrzőtől nem kellett tartaniuk, mert az még édesded álmát aludta. Újra és újra visszatértek egy-egy adagért, hogy megtömhessék saját és fiókáik begyét.

Flóra elmosolyodott és miközben az ébredező Kertet figyelte, végtelen nyugalom és boldogság áradt szét benne. Újra szerethetőnek érezte magát, az önsajnálatát mintha elmosta volna az eső. Hálát adott a pillanatért, ami ráébresztette erre a pozitív érzelemre. A reggeli kávéját kortyolgatva érezte, ahogy életkedve visszatért és feltámadt benne a tettvágy. Nem számít, hogy mi történt, csak az, hogy érzi magát most. Levonta a tanulságokat, okult belőle. Úgy döntött, megint kezébe veszi az élete irányítását, s a rigópár példáját követve, újraépíti a ‘fészkét’, de valaki mással.

Az írásom az "Újrakezdés" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/ujrakezdes/

Vakarni vagy nem vakarni?

Hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon viszket a bal karom. Pedig azt hittem, hogy megúsztam a dolgot és nyomtalanul eltűnnek a piros foltok. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a folyamatos égető érzést, de rájöttem, hogy nem fogok tudni visszaaludni. Félig kómásan próbáltam rájönni, hogy mivel csillapíthatnám a viszketést annyira, hogy újra meglátogasson az álomtündér. Jobb híján a karom hidegvizes konyharuhával való betekerése mellett döntöttem, mert nem volt erőm rákeresni az interneten valami jól bevált praktikára. A konyharuha hamar meglett, no de mivel tekerjem be, hogy ne áztassam el az ágyneműt? Előhalásztam egy kukászsákot, belecsúsztattam a karom, majd két hajgumival sikerült alul és fölül rögzítenem, megoldva átmenetileg a problémát. Siker! Visszaaludtam! Reggel kilenc piros pontot számoltam össze. Nem tudom, hogy egy vagy több szúnyog műve, de még mindig viszket. Csak a bal karom. Miért nem múlik el, ahogy szokott? Úgy látszik, a szúnyogok nyál összetétele is változott az idő múlásával, bekeményítettek a kis vérszívók. Végül arra jutottam, hogy bosszankodás helyett örülök, hogy élek és érzek. Egyrészt szerencsére csak a bal karom érintett, másrészt eltereli a figyelmemet a hányingerrel kombinált gyomorfájásomról is. Tiszta haszon. Bár most azon vagyok, hogy tudatosítsam azokat a pozitív érzéseket, amik mind a kétfajta fájdalomról elterelik a figyelmemet. :-)

U.i.: Itt a nyár és az idő a szúnyogoknak kedvez. Szóval Te is kerülhetsz hasonló helyzetbe. Én reggel fogkrémet kentem a pöttyökre és a segítségével enyhítem a viszkető érzést, de a szódabikarbóna és víz elegyéből készült masszát is ajánlják az interneten. Fel a fejjel sorstársak!

Amikor a múltad utolér

Gloria élelmiszerekkel megrakott szatyrokkal egyensúlyozva lépett be a földszinti lakásába, s rögtön feltűnt neki a szokatlan csend és nyugalom. A rádió, amit mindig bekapcsolva hagyott, ha elment otthonról, nem szólt. Elfelejtette volna beállítani az időzítőt? Nem, az nem lehet. Ahogy beljebb lépett az előszobába észrevette, hogy Happy, a nagybátyjától megörökölt idős tacskókeverék kinyúlva, mozdulatlanul hevert a konyha kövezetén. Hirtelen összeszorult a gyomra, s pánik fogta el. A szatyrokat ledobta a kövezetre, s odarohant hozzá. Nem, nem veszítheti el a hűséges ebet is, hiszen a nagybátyját is csak egy hónapja temette el. Megnyugodva tapasztalta, hogy Happy mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, vagyis életben volt. Éppen a telefonjáért nyúlt, hogy értesítse az állatorvost, amikor észrevette, hogy a kertre néző teraszajtó résnyire nyitva van. Hirtelen azt sem tudta, hogy mit tegyen. Végül kivette a legnagyobb kést a fiókból és úgy indult a nappali felé. A szobában nagy felfordulás fogadta, a betörők láthatóan alapos munkát végeztek. Hasonló látvány tárult elé a hálószobájában is, még a matracot is kivették az ágyból. Remegő kézzel tárcsázta először a rendőrség számát, majd az állatorvosét.

A betörés után egy héttel Happy újra a régi volt, az altató szerencsére gyorsan kiürült a szervezetéből, s visszatért a jó kedélye. A rendőrség nem sok jóval bíztatta Gloriát, mert nem találtak használható ujjlenyomatokat vagy bármilyen nyomot, ami a gazfickók személyazonosságára utalt volna. Csak pár tárgyat vittek el, aminek inkább érzelmi értéke volt, mint anyagi. Saját maga megnyugtatására felvette a kapcsolatot egy megbízható biztonságtechnikai céggel, akik már felmérték a lakását, de csak két hetes határidővel tudták elvállalni a munkát. Ennek nem örült, mert az eset óta nem túl nyugodt szívvel hagyta magára Happy-t. Szomszédja, a technikai guru Sam, javasolt egy átmeneti megoldást. Kölcsönadott egy mozgásérzékelővel ellátott kis kamerát, amit a kritikus pontra, a kert kapcsolattal ellátott teraszajtóra állítottak be.

Kutyasétáltatás közben érte a bentlakásos idősotthon vezetőjének hívása, aki értesítette, hogy még találtak egy Gloria nevével felcímkézett, lezárt cipős dobozt elrejtve, amikor kiürítették a nagybátyja szobáját. Érdeklődött, hogy személyesen kívánja-e átvenni vagy futárszolgálattal juttassák el hozzá. Az utóbbi mellett döntött, s a munkahelyére kérte a kiszállítást.

Két nap múlva meg is érkezett a csomag. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, de elég zűrös napja volt, így csak egy pillantást vetett a doboz tartalmára. Tele volt régi levelekkel és képeslapokkal. Egy régi, ibolyakék színű vastag boríték felkeltette a figyelmét, így azt a táskájába tette, hogy majd a buszon hazafelé beleolvas. Ez azonban a csúcsforgalom miatt csak terv maradt. Valami lehetett a levegőben, mert Happy is szokatlanul izgatott volt aznap, így hazaérkezése után csak ledobta a konyhaasztalra a dobozt, s már indultak is a szokásos laza sétára. Utólag visszagondolva, inkább tempós gyaloglás volt a macskák és rigók kitartó üldözésével fűszerezve. Ennek köszönhetően Gloria még akkor is szaporán vette a levegőt, amikor beléptek a lakásba.

Happy ahelyett, hogy a vizes táljához rohant volna, ugatva a nappali felé vette az irányt. A teraszajtót elbarikádozó fotelt valaki arrébb tolta, s az ablak is résnyire nyitva volt. Gloria teljesen belesápadt az élménybe. Alaposan körülnézett, de első látásra semmi sem hiányzott. Megint értesítette a rendőrséget. Várakozás közben vizet forralt a gyógynövény teájához, amivel az idegeit szándékozott megnyugtatni, s ekkor a konyhaasztalra tévedt a tekintete, ahol a doboznak kellett volna lennie. Nem volt ott. Vett pár mély lélegzetet, hogy megnyugtassa magát és újra átgondolta a hazaérkezését. Semmi kétség, a dobozt oda tette le. Ezt az információt a kiérkező rendőrrel is megosztotta, s csak a távozása után jutott eszébe a mozgásérzékelő kamera. Nem mert hozzányúlni, nehogy elrontson valamit. Gyorsan megcsörgette Sam mobilját, aki épp befejezte a délutáni műszakját, s rögtön hazafelé vette az irányt. A memóriakártyáról letöltötték a felvételeket, amin látható volt a behatoló, aki sötétszínű overált és a szemére húzott baseball sapkát viselt, így az arca sajnos nem volt jól látható.

Gloria másnap bevitte a rendőrőrsre a képeket, s tájékoztatta a felelős nyomozót a részletekről, bízott benne, hogy a szakértők több információt ki tudnak nyerni a digitális képből, mint ő és Sam. Két nappal később hívta Patterson nyomozó, hogy a fotóknak hála sikerült kézre keríteniük a tettest. Kiderült, hogy a körzetben az elektromos hálózat felújítása zajlott, s a villamos művek egyenruháját viselve jutott be a tettes feltűnés nélkül az épületbe. Piti kis bűnöző volt, akit felbéreltek a munkára. Nem kellett sokáig faggatni, hamar feldobta az ivócimboráját, s egyben megbízóját Joseph Tillman-t, aki a bentlakásos idősotthon egyik korábbi dolgozója volt. Elmondása szerint egy aranybányának a tulajdonjogáról szóló papírt keresett, amit neki ígért Gloria nagybátyja. Sajnos a cipős doboz tartalma nem került elő, mert az elfogása előtt megsemmisítette azt.

Nagy kő esett le Gloria szívéről a hír hallatára, bár fogalma sem volt mi köze lehetett nagybátyjának egy aranybányához. Az igaz, hogy katonaként sok helyen szolgált és szívesen mesélt a kalandjairól, amiket mindig kiszínezve, szórakoztató módon adott elő. Valószínűleg ez is egy volt a sok kitalált története közül.

A pénztárcája után kotorászott éppen, amikor a táskájának az egyik oldalzsebében a kezébe akadt a régi, ibolyakék boríték, amit még a doboz megérkezésekor vett ki belőle. Teljesen megfeledkezett róla a betörés okozta izgalmak közepette. A konyhapultnak támaszkodva, remegő kézzel nyitotta ki. Nem egy szerelmes levelet és nem is egy aranybánya tulajdoni lapját tartotta kezében, hanem egy régi katonai jelentést, amely tételesen felsorolja Joseph Tillman és két társa által elkövetett kihágásokat, amelyekkel ártatlan civilek életét is kioltották. Nem csoda, hogy ezt az iratot mindenáron meg akarta szerezni. Miként került ez a nagybátyja tulajdonába? Ki tudja. A dokumentumot átadta Patterson nyomozónak. Megnyugvással töltötte el, hogy ha megkésve is, de nagybátyjának végül mégis sikerült igazságot szolgáltatnia, s a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket.

Az írásom megjelent a Minerva Capitoliuma  áprilisi számában. Itt pedig hozzájuthatsz a többi számhoz is: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/

Születésnapi meglepetés

Ari korgó gyomorral, éhesen ébredt. Amikor megmozdította a fejét élesen belehasított a fájdalom, a szemét résnyire nyitotta csak ki, de rögtön be is csukta. A tavaszi nap sugarainak erejét felerősítette az ablaküveg, s hagyta, hogy a meleg lassan átmelegítse az egész fejét. Jól esett neki. Bezzeg tegnap szeles és esős idő volt. A szokott útvonalán ment, de mindenki mogorván tekintet rá, már ha egyáltalán észrevették. Az emberek rohantak, fázósan húzták össze magukon a kabátjukat vagy éppen az esernyőikkel viaskodtak. Egyedül a parknál lakó idős hölgy szánta meg és adott neki pár falatot. Bőrig ázott, s éppen hazafelé igyekezett a sikátorban, amikor hirtelen kivágódott az orra előtt a kocsma ajtaja, s ő pont belefejelt. Bele is szédült az élménybe, de sikerült gyorsan eloldalognia. Nem volt sikeres napja. Megtanulta már, hogy egyszer hopp, máskor kopp. A mai napsütés bizakodóvá tette. Csak ne fájt volna úgy a feje!

Nelli korán ébredt, rá nem jellemző módon rögtön kipattant az ágyából, s széthúzta a függönyöket. Boldog mosoly áradt szét az arcán, amikor megpillantotta az ablaka alatt a virágágyást, amibe tavaly hóvirágot ültetett. Ott sorakoztak már a fehér fejecskéik, amik a tavasz ígéretét hordozták. Az előző napi szeles idő kikészítette, a feje majd szét robbant egész délután. Gyorsan készített a telefonjával pár fotót, hogy megmutassa majd a nagymamájának is. Dudorászva készülődött a fürdőszobában, felvette a kikészített ruháit, s evett pár falatot, hogy ne üres gyomorral induljon el. Különleges nap volt a mai. A Nagymamája születésnapja, amit kettesben töltenek. Több program kombinációt dolgozott ki, aminek egy fix pontja volt csak: közös reggeli a nemrég megnyílt francia kávézóban. A tavaszi virágcsokrot és a tortát már megrendelte. Felvette a kabátját, a puha sálját, vállára kapta a táskáját és elindult a nagymamájáért.

Ari a mellékutcákban osont, hogy elkerülje a reggeli embertömeget, amit nehezen viselt el. Jobb volt már a kedve, mert talált egy félig elfogyasztott párizsis zsemlét, amit gyorsan meg is evett. Talán ma szerencsés napja lesz. Hamarosan a kocsma mögé ért, ahol átkutatta a szemetest és két virslivel egészítette ki a reggelijét. A parknál lassított, mert a feje még mindig hasogatott. Keresett egy félreeső tisztást és lefeküdt, hogy megpihenjen egy kicsit.

Nelli nevetve lépett ki a francia kávézóból. Isteni habos kakaót és hamisítatlan francia croissant fogyasztott reggelire. Nagymamája első választása egy frissen nyílt művészeti kiállítás megtekintése volt. Éppen a parkon haladtak át, amikor egy piszkos fehér folt keltette fel a figyelmüket az egyik fa alatt. Talán valaki eldobott egy kabátot? Ahogy közelebb értek, rájöttek, hogy egy közepes testű kutya fekszik ott elnyúlva. Mindketten nagy állatbarátok voltak. Gyanúsnak találták ezt a nagy nyugalmat, s a rossz érzésük beigazolódott, ahogy megérintették az állatot.

Ari kábultan ébredezett a szunyókálásból, s próbált feltápászkodni. Megnyugtató hangokat hallott, simogatást érzett a fején. Végre sikerült a szemét is kinyitnia, s megpillantotta az idős hölgyet, aki rendszeresen adott neki enni. Hirtelen valami végtelen nyugalom áradt szét a testében. Maga sem értette miért. Egy pillanat múlva már újra aludt. Az eső kopogása ébresztette fel. Óvatosan kinyitotta a szemét és körbekémlelt. Egy zöldre festett szobában találta magát, egy barna pokrócon heverve. Az asztalnál ketten beszélgettek és olykor felé pillantottak. Nagyon szomjas volt. Lassan felült, jól esően kinyújtóztatta a tagjait és a szaglását követve megtalálta a vizes tálat. Nagyokat kortyolt a hűs vízből, ami jólesően benedvesítette a kiszáradt torkát. Az asztal felöl ínycsiklandó illatok érkeztek, a gyomra hangosan korgott. Nagyon éhes volt. Az idős hölgy gyakran adott neki enni, talán most is így lesz. Illemtudóan leült, s állhatatosan nézett a tányér irányába. Egy jobbnál jobb falatokkal teli, ízes húsleves volt a jutalma. Pár perc alatt befalt mindent és tisztára nyalta a tányért is. Nevetést hallott, amit simogatás követett, majd újra elaludt.

Egyre hosszabbodtak a nappalok, s így több időt tölthettek kint a parkban illetve a közeli tó partján. Mindketten nagyon szerettek a friss levegőn lenni. Ari kitartóan kergette a szemtelen mókusokat, hozta vissza az eldobott botokat, s gyűjtötte be az érte járó simogatásokat, jutalomfalatokat. Nelli nagymamája is kivirult, mert születésnapján új négylábú barátra tett szert, aki gyakran megnevettette, s jelenlétével elűzte a magánytól való félelmét. És ez még csak a kezdet volt …


Az írásom megjelent a Minerva Capitoliuma  márciusi számában: Illúzió

Itt pedig hozzájuthatsz a többi számhoz is: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/