A levendulás kaland

Harmatos reggelre ébredt. Nem tudta, hogy hétköznap vagy hétvége van. Számára minden nap egyformán kezdődött és végződött. Miután felkelt szokás szerint megnézte a faliújságnál a csoportbeosztást. A szőr is felállt a hátán, ahogy meglátta kivel került megint egy csapatba. Annyira felhúzta magát, hogy egy falat sem ment le a torkán a reggeliből.

Bí222-esnek hívták a dolgozót, akit a legjobban utált a világon. Habár egyszerre látták meg a napvilágot, a szülészeten olyan kavarodás volt, hogy neki egy későbbi hívókód jutott, a Bí232-es. 

Az iskolában sok mindent megtanítottak neki a pollengyűjtésről. Megmutatták, hogy milyen növényeket és virágokat érdemes felkeresni, hogyan kell őket megközelíteni, biztonságosan landolni és begyűjteni az értékes pollent. Nagyon élvezte a gyakorlati órákat és alig várta, hogy ő is munkába állhasson. A tanárok a potenciális veszélyforrásokra is felhívták a diákok figyelmét, de sosem kerültek életveszélyes helyzetbe.

Tanárai kedvelték Bí232-est, aki csendes, alkalmazkodó természetével nem zavart sok vizet. Sosem volt a társaság lelke, inkább 2-3 közeli barátjával dugta össze a fejét, kalandos történeteket találtak ki és játszottak el. Sokat olvasott a könyvtárban, és szívesen hallgatta az idősebb dolgozók tanulságos történeteit. Így cseperedett lelkes tanulóból szorgalmas dolgozóvá.

Bí222-es másmilyen kölyök volt. Gyakran járt az iskola mellé, ha meg is jelent, akkor sem figyelt az elhangzó tananyagra. Sokat bandázott és élen járt a mézkészletek megdézsmálásában. Vagánysága miatt nagy népszerűségnek örvendett társai körében, a lehengerlő beszédkészségével pedig mindig kidumálta magát a pácból. Dolgozóként is mindig a munka könnyebbik végét fogta meg.

Bí232, azért utálta Bí222-est, mert az pofátlanul learatta a babérokat mások orra előtt. Rendszeresen előfordult, hogy amikor egy tehetséges, de nem túl magabiztos dolgozó felfedezett egy kiváló mézelő helyet, akkor őt megelőzve repült haza és tudatta a többiekkel a koordinátákat. Mindezt úgy adta elő, mintha az ő érdeme lett volna a lelőhely megtalálása. Bí222 nem a tájat kutatta a megfelelő virágok után, hanem az ügyesebb csapattársait figyelte. 

Igen, neki ehhez volt tehetsége.

Bí232 gyakran ábrándozott hasonló népszerűségről, sikerről. Azonban ő szerette alaposan felmérni a terepet és csapattársaival is megkonzultálni az egyes virágokban, növényekben rejlő potenciált. Majd az összegyűjtött információ birtokában döntött, s adta le a jelentését. Utálta, ha Bí222 ott lebzselt körülötte, mert tudta, hogy őt csak a dicsőség érdekli. Előfordult az is, hogy félrevezető információkkal elcsalta a csapatot egy másik helyre, miközben ő hazarepült az értékes adatokkal.

Hát, a mai nap is kikapta a fenegyereket. Eldöntötte, hogy nem idegeskedik tovább, hanem teszi a dolgát a legjobb tudása szerint. 15-en hagyták el a kaptárt, s ő öt társával egy lilás folt felé vette az irányt. Nagyon jó illatokat hozott onnan a szél, ami reményt ébresztett benne. Szerette volna megdönteni a saját rekordját. 

Szerencsére szélcsendes reggel volt, így nagyobb erőfeszítés nélkül közelítette meg a helyszínt. Picit dühös lehet magára, mert a gyomra elkezdett reklamálni az elmaradt reggeli miatt. Csak magának ártott vele.

A célponthoz közeledve átgondolta, hogy milyen lila virágokról tanultak a suliban. Levendulára tippelt. Mind az öten sikeresen landoltak egy-egy bokron, s elkezdték felmérni a terepet, valamint mintát is gyűjteni. Bí222 is hozta a szokott formáját. Békésen napozgatott az egyik virágfüzéren.

Hirtelen egy nagy, barnás folt tűnt fel a látómezejében, ami pont abba a bokorba csapódott bele, ahol Bí222 lébecolt. Látni még nem látott, de már hallott hasonló esetről az öregektől. Ezek a négylábú fenevadak a kutya nevet viselték, és a legérzékenyebb pontjuknak az orrukat valamint a szemüket tartották a tapasztaltabb dolgozók.

Bí232 látta, hogy a kutya által keltett légáramlat elszédítette Bí222-t, aki így padlóra került. Szó szerint. A kutya már a mancsaival piszkálta, amikor Bí232 ösztönösen akcióba lendült, s megcélozta az eb orrát. Sikerrel járt, mert a kutya figyelme ráterelődött, s addig Bí222-nek sikerült elszelelnie. 

Az ötös fogat védelmezően körbefogta a sérültet, s így repültek egy kötelékben haza. Bí222-t az ápolók kezeire bízta, majd jelentést tett. A lelőhely nagyon ígéretesnek tűnt, de felhívta a figyelmet a négylábú veszélyforrásra is. Azt a javaslatot tette, hogy a vezetőség rendeljen ki rendfenntartókat a csapat mellé, akik segítenek a figyelemelterelésben, ha a kutya újra megjelenne. Az ötletét egyöntetűen elfogadták.

Bí232 ezután visszatért a szállására, ahol nagy meglepetésére Bí222 várta. Szerencsére az ijedtségen kívül semmi komoly baja nem esett, így nem tartották bent a kórházban. Egy percig némán meredtek egymásra, majd Bí222 megölelte, s megköszönte, hogy megmentette az életét. 

Bí232 soha többé nem irigyelte a Bí222-eshez hasonló dolgozók népszerűségét, sikerét. Látta, milyen sokba kerülhet ez. Akár egy életbe is.

Az utolsó közös emlék

A dugóban ülve eszébe jutott az apjával töltött utolsó hétvége. Gondos tervezést és jó pár egyeztetést igényelt a rendkívüli program megszervezése, de szívesen tette. Azon a szombati napsütéses kora reggelen izgatottan indult útnak. A jobb időket is látott sötétkék furgon, amit az egyik barátjától kért kölcsön, szerencsére az első próbálkozásra beindult. Minden gond és fennakadás nélkül kijutott a fővárosból. Időben elindult, mert tudta, apja számára a pontosság mindennél fontosabb. Kevés dolog hozta ki a sodrából, de a késés ezek közé tartozott. Reggel fél 9-kor fékezett le a kis vidéki ház kapuja előtt, ahol a gyerekkorát töltötte. Édesanyja tárt karokkal és egy forró öleléssel fogadta. A szemei nedvesen csillogtak, valószínűleg pár perce még sírhatott. Bármit megtett volna, hogy újra mosolyt csaljon az arcára és boldognak lássa. Türelmesen végighallgatta, hogy mi mindenre figyeljen, melyik gyógyszert mikor és milyen adagban kell beadnia. Ezután beléptek a nappaliba, ahol az öreg harcos már teljesen felöltözve, terepszínű gyakorlóruhájában várta. Az infúziós zacskó majdnem üres volt. Pont annyi idejük maradt, hogy elfogyasszanak közösen egy kávét pár sajtos pogácsával, mint a régi szép időkben. Átvette az összekészített sürgősségi táskát, meghallgatta anyja intelmeit, s kitolta apját a furgonhoz. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz.
Miután biztonságosan rögzítette a tolókocsit, maga is beszállt, majd integetve útnak indultak. A kínossá váló csend helyett berakott egy CD-t, amire apja egyik kedvenc zenéjét, egy indulót másolt rá. A visszapillantó tükörből látta, hogy mintha egy apró mosoly jelent volna meg azon a gyűrött, viharvert arcon. „Talán mégis sikerülni fog.” – gondolta megkönnyebbülve.
A hegyek között megbújó magánlőtéren VIP vendégeknek kijáró felhajtással fogadták mindkettőjüket. Maga a lőtér vezetője kísérte őket a lőállásukhoz, ahol ismertette a biztonsági szabályokat. Édesapja láthatóan felélénkült, amikor a kezébe helyezték a fegyvert. Szeretettel simogatta. Látszott, hogy az emlékei között barangol. Számottevő segítséggel, de sikerült összesen 20 lövést leadnia a vaddisznót ábrázoló célpontra. A végén egy emléklap kíséretében a kilyuggatott lőlapot is megkapta, amit boldogan ölelt magához. A furgonban bekötötte neki a következő infúziót, ahogy édesanyja mutatta és hazaindultak.
Otthon segített ágyba fektetni apját, aki rögtön el is aludt a lőlappal a kezében és mosollyal az arcán. Édesanyja szeme is újra csillogott. Lehet, hogy apja nem fog emlékezni a történtekre, de anyja igen, és ez őt is boldoggá tette.

Az írásom az "Elmúlás" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/elmulas/
 

A sorsfordító küldemények esete

A középkorú Zsófi konfliktusokkal teli válása után költözött be a kékre vakolt toronyház 4. emeletén lévő kétszobás lakásba. Ez korábban a nagymamája otthona volt, s eddig egyetemista albérlők váltották benne egymást. A viharos, esős őszi idő csak tovább súlyosbította Zsófi búskomorságát. Nagyon szomorúnak és magányosnak érezte magát, az új munkahelyén sem találta a helyét. Szinte minden szabad idejét a lakásban töltötte. Egy októberi délután azonban olyan esemény történt, ami változást hozott az életébe. Azon a szerdai, borongós napon elcsigázva és automatikusan ment a postaládájához. Csodát nem várt, maximum feladásra váró közüzemi csekkeket. Helyette két külföldi képeslapot talált. Az egyiken a párizsi Eiffel-torony, a másikon pedig a berlini Brandenburgi kapu volt látható. Elképedve fordította meg a képeslapokat, s alig hitt a szemének. Mindkettőt neki címezték, az üzenetet nem tudta értelmezni, mert franciául illetve németül írták. Ő csak angolul tanult az iskolában, s már az is nagyon régen volt.

Nem tudta mire vélni a képeslapokat, de végre izgatottan szállt be a liftbe. Senkit sem ismert Párizsban és Berlinben, valamint rokonai sem éltek külföldön. Az estét a számítógépe előtt ülve töltötte, ahol az online szótárak segítségével igyekezett rájönni, hogy mi is a kapott üzenetek tartalma. A franciával egyáltalán nem boldogult, a német szöveg pedig születésnapi jókívánság volt. Ezt végképp nem értette, hiszen ő júliusban született és nem októberben. Másnap magával vitte a lapokat a munkahelyére, hátha valamelyik munkatársa tud segíteni a francia lefordításában. Ennek köszönhetően barátkozott össze Jolival a könyvelésről és Fannival az értékesítésről. A francia üzenet is születésnapi üdvözlet volt egy idézettel megkoronázva.

Zsófi az elkövetkező egy hétben mindig kíváncsian és izgatottan nyitotta ki a postaládáját. A világ minden részéről érkeztek a képeslapok. Kapott üzeneteket spanyolul, angolul, szlovákul, olaszul, dánul, svédül, oroszul, sőt kínaiul is! Ez utóbbi lefordításában a ruházati cikkeket árusító sarki bolt kínai tulajdonosa segített.

Aztán az egyik nap lift helyett, a lépcsőn ment le a földszintre. A telefonja elkezdett csörögni, így az első emeleten megtorpant, hogy előkotorja a táskájából. Amire a kezébe került, addigra persze abbahagyta a csörgést. A pillangó mintás lábtörlő keltette fel a figyelmét, s automatikusan az első emeleti ajtóra pillantott. A lélegzete is elállt, amikor a saját nevét látta kiírva a csöngő alatt. Ekkor újra megszólalt a mobilja. A munkahelyéről keresték, így továbbrohant, hogy nehogy elkéssen. Egész nap a reggeli jelenet járt a fejében. Elmesélte Jolinak és Fanninak is a felfedezését. Mennyi az esélye annak, hogy valaki ugyanazzal a névvel, ugyanabban a házban lakjon csak különböző emeleten? A képeslapok címzésében a IV. emelet állt és nem az I. emelet. Talán elgépelés történt, és az igazi címzett a névrokona? Csak erről lehet szó, hiszen a születésnapi üzenetek nem stimmeltek.

Este a képeslapokat a kezében szorongatva becsöngetett az első emeleti ajtón. Egy vékony, magas, szemüveges, kékszemű, rövid barnahajú középkorú férfi nyitott ajtót. Kockás inget és farmert viselt, a kezében konyharuhát tartott. Látszott, hogy a főzésben zavarta meg. Zsófi gyorsan összeszedte magát, bemutatkozott és a férfi felé nyújtotta a képeslap köteget. A férfi beinvitálta, s míg folytatta a vacsora készítését, beszélgettek. Kiderült, hogy Tomi és tinédzser lánya pár nap eltéréssel költöztek be a házba, mint Zsófi. Az idegen nyelvű születésnapi lapok ötlete Tomi nővére fejéből pattant ki, aki egy nyelviskolában oktatott. Ő kérte meg a külföldi kollégáit és tanítványait, hogy segítsenek meglepni unokahúgát a születésnapja alkalmából, amit betegségben elhunyt édesanyja hiánya évről évre beárnyékolt. Kiderült, hogy közel 20 képeslap célhoz is ért, de ezek szerint téves címzés miatt jó pár Zsófinál landolt.

Vajon ez tényleg a véletlen játéka volt? Az biztos, hogy a képeslapok Zsófit kirángatták a búskomorságából, barátokra tett szert a munkahelyén és a toronyházban is, ahol új életet kezdett.

Az írásom a "Tévedés" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/tevedes/ 

Egy Pilates kihívás 9 pozitív hatása

Becsípődött a derekad (már megint)? Fájnak a lábaid? Merev a nyakad? Ez a korral jár, öregszel! Vagy mégsem? Kifogás akad bőven, hogy éppen miért is nem űzöl valamilyen sportot az egészséged helyreállítása és megőrzése érdekében. Talán az igazi motivációt nehéz azonosítanod illetve feléleszteni magadban. Van, akit az motivál, ha látja, hogy a szerelme, egy közeli barátja vagy munkatársa rendszeresen sportol, s ebből erőt merítve csatlakozik hozzá. Persze, nem könnyű belevágni, ha az általuk választott mozgásforma nem áll a szívünkhöz közel (számomra ilyen pl. a futás, kondizás, biciklizés). Csüggedésre semmi ok, hiszen van miből választanod. Vagy esetleg mégsem olyan egyszerű? 

Hát én így jártam, amikor távolabbi vidékre költöztem a fővárostól. Eggyel növelhettem a kifogásaim számát. Jól hangzik, ugye? Hát nem! Egyáltalán nem!

A kalandom azzal indult, hogy jelentkeztem a Csendes Erőmerítő Jógatáborba. Lassan hagyomány nálam, hogy nyáron kiválasztok egy jógás programot (tavaly ezt hastánccal is kombináltam, amiről itt olvashatsz). Az idei cél, hogy újra lendületet vegyek és az életmódváltásom részeként megint mozogni kezdjek. A kiválasztott sport a Pilates lett. Egyrészt réges – régen már jártam ilyen órákra és jó emlékeim maradtak, másrészt a közelben találtam egy Pilates stúdiót is, ahová hetente eljárhatok. Ez persze nem elég egy új szokás kialakításához, mert jól le tudom magamat beszélni indulás előtt. 

Idén szerencsés voltam, mert korábban feliratkoztam egy másik Pilates oktató (Kiss Zsuzsi) hírlevelére, s ő augusztus elején 21 napos Pilates kihívást indított napi 10 percben. Éltem a lehetőséggel és azóta is hálás vagyok érte!

A jóga táborból visszatérve nekifogtam a naponta érkező 10 perces gyakorlatok elvégzésére. Összeszedtem magam és a zárt Facebook csoportba is írtam minden egyes nap. Köszönet a virtuális páromnak (my dear buddy 😙) Balog Mariannának, hogy ő is rendszeresen megszólított, így nem volt lehetőségem sumákolni. (Pedig a kísértés azért kerülgetett.) 

Mit köszönhetek ennek a kihívásnak?

• A reggeli rendszeres Pilates edzéseket (10 percem mindig van rá).
• Növekvő erőnlétet és teherbírást.
• Szellemi frissességet és az alkotó erőm ébredését.
• A közösség inspiráló erejének megtapasztalását.
• A barátság magjait, amit még öntöznöm kell, hogy igazán csírázásnak induljanak.
• Következetességet és kitartást.
• Csökkenő derékfájást, erősödő vázizmokat.
• Megtapasztaltam, hogy működhet az otthoni torna online eszközök segítségével is.
• Új hobbit, ami arra motivál, hogy fizikálisan is kimozduljak a 60 perces órákra.

 
Az eredeti 21 nap letelt, de én továbbra is kipipálom a napokat, illetve rajzolom a mosolygós fejeket. Az egyik havi edzéstervem a hűtőn, a másik naptáram a szoba falán van, ahol reggelente tornázom. A termes órán egyre ritkábban ostorozom már magam, hogy nem vagyok még olyan hajlékony, mint a többiek. Gyakran emlékeztetem magam arra, hogy ne másokhoz, hanem saját magamhoz mérjem a fejlődésemet. Érzem, hogy egyre ügyesebb és teherbíróbb vagyok. 

Ne higgyétek, hogy sétagalopp volt a kihívás. Az elmúlt hónap egy érzelmi hullámvasút is volt. Higgyétek el, már napi 10 perc mozgás is csodát tesz. A tapasztalt jótékony hatás arra ösztönöz, hogy egy új 21 napos kihívást találjak ki magamnak, ami továbbsegíti az életmódváltásomat. #ilovepilates 

Lehull a lepel egy titokról

A hajából fűszálak lógtak ki és éppen a nadrágjára tapadt maradék földet igyekezett lesöpörni a kezével. Sietett, nehogy észre vegyék. De elkésett.

– Mit csináltál már megint? – kérdezte anyja halk hangon.
– Semmit. Tényleg semmit – válaszolta Robi lesütött szemmel.


Mit mondhatna? Azt, hogy Palival, a legerősebb osztálytársával verekedett, aki a héten már harmadszor lökte fel és vette el az uzsonnáját? Azt az uzsonnát, amit anyja olyan gondosan elcsomagolt minden egyes nap? Nem értette miért olyan erőszakos Pali. Ő szívesen megosztotta volna a szendvicsét vele, ha kérte volna. Pali azonban sosem kért semmit az elmúlt hetekben, hanem csak elvette a dolgokat. Legtöbbször ételt, de olykor rajzeszközöket vagy apróbb tárgyakat is, amik megtetszettek neki. Arra mindig gondosan ügyelt, hogy felnőtt ne legyen a közelben, amikor megkörnyékezte a kiszemelt áldozatát.

Az osztályban mindenki tudta, hogy Pali szülei viharos váláson vannak túl. Biztosan nem lehetett számára könnyű a fennálló helyzet, ez azonban nem adott okot arra, hogy a nála gyengébbeken vezesse le a dühét. Nem ő az egyetlen, aki hasonló cipőben járt. Sőt, inkább Robi esete volt ritka, mint a fehér holló. Az ő szülei még mindig együtt éltek. Ez kész csoda volt, hiszen mindketten rengeteget dolgoztak, s alig látták egymást hétköznap. Ez lenne a hosszú kapcsolat titka? Persze, olykor ők is vitatkoztak, mert sok dologban nem értettek egyet. Apa hangosan, nagy gesztusokkal kísérte a mondandóját, Anya pedig halkan és higgadtan érvelt. Bár néha nála is elszakadt a cérna, s akkor földhöz vágott egy-két tárgyat (bár ezek sosem képeztek nagy értéket). Azonban sosem feküdtek le haraggal a szívükben. Robi szerette hallgatni Apja dörmögő hangját és anyja gyöngyöző kacaját, amikor helyre állt a béke.

Aznap, az éjszaka közepén, Robi izzadtságban úszva riadt fel. Álmában megint koszos, szakadt ruhában tért haza. Apja korholta, hogy miért nem vigyáz jobban a dolgaira, amikor annyit dolgoznak érte. Anyja a védelmére kelt, s így a szülei egymásnak estek. A veszekedés végén pedig már a válást emlegették. Ez volt az a pont, amikor Robi szeme kipattant. Kellet egy kis idő, amíg magához tért, s rájött, hogy rémálom volt az egész. Ivott az anyja által az éjjeli szekrényre készített pohár vízből, hogy leöblítse a keserű ízt, ami a torkát kaparta. Ez lenne a félelem íze? Nem akart vitát kiváltó tényező lenni. Semmiképpen. Az ablakon beszűrődő utcai lámpa fénye a tavaly készült családi fotóra esett, amin egymást átölelve, mosolyogva néztek a kamera lencséjébe. A fotó a nagyszülők kertjében készült, egy családi összejövetelen. Eszébe jutott, hogy milyen magányosnak és elhanyagoltnak érezte magát az ország másik végében élő unokatestvére a szülei válása miatt. Szerette volna felvidítani, így sokat labdáztak, fogócskáztak és társasjátékoztak azon a délutánon. Az emlék hatására egy mentő ötlet körvonalai kezdtek kibontakozni a fejében. Elhatározta, hogy reggel neki is fog a megvalósításának. Mosollyal az arcán merült újra álomba.

Frissen és tettre készen ébredt. Gyorsan felöltözött és leszaladt a konyhába, ahol anyja már elkezdte készíteni az uzsonnáját. Megkérte, hogy kettő szendvicset kenjen neki. Anyja nem fogott gyanút, mert örült, hogy végre rendesen kezd enni. Bátorságát összeszedte és az iskolába érve első útja Palihoz vezetett.

– Egészségedre Pali! – mondta, s mosolyogva átnyújtotta neki az egyik szendvicsét. Pali megszólalni sem tudott a döbbenettől.

Így ment ez két héten át. Hol egy müzliszeletet vitt neki almával vagy az anyja által sütött muffinból kínálta meg vagy a kiselejtezett színes ceruzáit adta oda. Olykor focizni vagy biciklizni is hívta. Többször is segítségét kérte a matematikai házi feladat elkészítéséhez, mert tudta, hogy abban Pali nagyon jó. Ezt meg is mondta neki. Az első két esetben elutasításba ütközött, de harmadszorra már hajlandó volt segíteni neki. Eleinte igyekezett eljátszani a ’nagyfiút’, de aztán szép lassan visszavett a flegma, lekezelő stílusából és egyre normálisabb lett. Robi fejében végig unokatestvére képe lebegett, aki elmondta milyen sokat jelentett neki az a végigjátszott délután, majd a baráti kapcsolatuk ápolása a köztük lévő nagy távolság ellenére.

Robi számára nem volt könnyű elengedni az előítéleteit Palival szemben, de nem akart többé koszos vagy szakadt ruhában hazamenni. Elege volt a félelemből és a gyomorgörcsökből. Bízott benne, hogy kezdeményezése sikerrel fog járni. Ő minden esetre napról – napra egyre jobban érezte magát a bőrében. Pali azonban a hónap végén kimaradt a suliból, mert anyjával másik városba költöztek. Sokan fellélegeztek az osztályban. Az iskolában töltött utolsó napján kicsit esetlenül ugyan, de Robitól mégis elkérte az elérhetőségeit. Felajánlotta, hogy szívesen segít neki továbbra is a matekban. Így indult egy, a világgal haragban álló srác felgyógyulása, ami egyben egy új barátság kezdetét is jelentette.

Az írásom az "Elengedés" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz: http://www.minervacapitoliuma.hu/elengedes/

Szülői büszkeség

Alig mert hinni a szerencséjének, amikor pirkadatkor végre rátalált. Örömében vad indiántáncba kezdett, majd hirtelen abbahagyta és lopva körbe lesett. Csendes volt minden. Nem csoda, hiszen a turisták még javában aludtak a faházakban. Egyedül csak az enyhe tavaszi szellő lengedezett, ami hajladozásra késztette az erdei fenyők ágait. Tóbiás szerette ezt a susogó hangot, megnyugtatta. Gyermekként úgy gondolta, hogy szerettei beszélnek így hozzá a szellemvilágból, s látják el tanácsokkal. Az idő múlásával azonban egyre kevésbé hitt már ebben.

Közel 20 év telt el a nagy tűzvész óta, ami a fél várost romba döntötte. Nem csak Tóbiás szüleit ragadta el, hanem az özvegy Faragó fiát is. Mindhárman tűzoltók voltak, s szolgálatteljesítés közben vesztették életüket. Nagyon nehéz időszak volt ez az árván maradt 6 éves fiú és az őt végül örökbe fogadó Faragó számára, de közösen indultak el a gyógyulás útján. Nem volt ám zökkenőmentes ez az út. Nemcsak a szeretteik elvesztését kellett feldolgozniuk, hanem meg kellett találniuk az egymás szívéhez vezető utat is. Nem volt semmi, ami a városban tartotta volna őket, így a közeli erdőben vásárolt telken telepedtek le, egy fenyőkkel és tölgyfákkal övezett tisztáson. Faragó a csörgedező patak mellett építette fel, a saját két kezével, a takaros faházát. Maga készítette el a benti és kinti bútorokat is, s közben bevezette Tóbiást is a fafaragás rejtelmeibe.
 
Tóbiás naponta innen biciklizett be az iskolába. A beilleszkedését nagyban segítette, hogy szívesen megajándékozta társait a faragott játékaival. Neki nem került nagy erőfeszítésbe az elkészítésük, de a többi gyerek számára különlegesség volt. Később is jól jött ez a tudása, amikor bentlakásos iskolába került, s végül erdésznek tanult. Fontosnak tartotta a szülei hivatását, így önkéntes tűzoltóként is számtalan esetben helyt állt. Ez a tudása jól jött az erdőtüzek felszámolása és megakadályozása esetén is. Sok időt és energiát fektetett a felvilágosító munkába. Nemcsak az iskolásoknak tartott előadásokat, hanem a turistacsoportoknak is, akik Faragó erdei vendégházaiban szálltak meg. Igen, az elmúlt évek alatt a kétszemélyes menedékhelyből egy turista paradicsom lett, ahol fiatalok és idősek egyaránt nyugalomra lelhettek testben és lélekben is.
 
Tóbiást mindig is hazahúzta a szíve és épp ideje volt, hogy átvegye a stafétabotot fogadott Apjától. Ó, nem! Az öreg Faragó sosem panaszkodott, de már terhére volt a turisták állandó kérdezősködése, az elszállásolásukkal járó teendők, az adminisztrációról már nem is beszélve. Egyedüllétre és pihenésre vágyott. Ha csak tehette, akkor az erdőt járta hűséges vadászkutyájával. Gyakran elsétált a hegy túloldalán lévő forráshoz, amiből a patakjuk is eredt. A közelében állt egy régi, elhagyatott vadászház, ami nagyon tetszett neki. Pontosabban csak elhagyatott volt. Az elmúlt hónap során munkások jelentek meg és elkezdték a felújítását. Nagyon takaros épület lett a végeredmény. Fájt érte a szíve, de ugyanakkor kíváncsian várta, hogy ki fog majd beköltözni.
 
Tóbiás két hétig titokban dolgozott a terve végrehajtásán. Nem volt könnyű dolga, mert a fogadott Apja folyton rajta tartotta a szemét, mint kölyök korában. A vállalkozással kapcsolatos feladatok átadása és átvétele jól haladt, így Faragó kezdte feleslegesnek érezni a magát. Visszavonulnia nem igen volt hova, mert a vendégek ki- és bemászkáltak folyton. Péntek reggel Tóbiás elkísérte a szokásos sétájára a hegyen túlra. Felidézték az emlékeiket, a közös életük kezdetét, amikor még ketten laktak a tisztáson lévő kis faházban, a számtalan együtt leküzdött akadályt és persze az örömteli pillanatokat.
 
Egyszer csak a felújított kis vadászház tornáca előtt álltak. A tornácon kézzel faragott pad és asztal volt, sőt a bejárati ajtón is látszott, hogy kézi munka. Tóbiás a zsebébe nyúlt és átadta a ház kulcsait Faragónak. A kerti bútorok és a bejárati ajtó terve azóta foglalkoztatta, hogy megvette fogadott Apjának az összeomlani készülő vadászlakot. Azon a hajnalon, amikor rátalált a hatalmas kidőlt tölgyfára, tudta, hogy a terve végre megvalósul. Faragó nem könnyen mutatta ki az érzéseit, de a szeme könnybe lábadt a büszkeségtől és az örömtől, amikor a faragásokban felismerte fogadott fia munkáját. Magához ölelte és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm, édes Fiam!”

 Az írásom az "Büszkeség" témakörében jelent meg a Minerva Capitoliuma webes felületén, ahol más írásokat is találsz:  http://www.minervacapitoliuma.hu/buszkeseg/